A világ egy nagy, szerves összefonódott élethalmaz, ami meghatározott, néha logikus, máskor látszólag kaotikus rendszerben működik. Adódik a kérdés: kell-e foglalkozni ennek a működésnek a törvényszerűségeivel?

Voltaképpen nem, a dolgok nagyszerűen mennek akkor is a maguk útján, ha az embernek fogalma sincs a miértekről. Ettől még lehet valaki erkölcsös, okos, szorgalmas, vagy éppen rablógyilkos hazug csibész, vagy bármi. Egy idő után viszont – ahogy az ember eszközei (persze nem fizikai eszközökre kell gondolni) fejlődnek – megnő a belső tudatosság és igény a tudatos cselekvésre. Az ember szeretné tudni, miért mennek úgy a dolgok, ahogy, és ő hol van ebben a rendszerben. Sok tévelygés és fájdalom megspórolható, ha az ember odafigyel arra, mi is történik vele és a környezetében. Van erre egy képletes példa: képzeljük el, hogy valaki sodródik a folyóban… nem fullad meg, mert kapálózik, de a víz sodorja, nekicsapja szikláknak, lehúzza, majd feldobja az örvény, homokpadra sodorja az ár, vagy sebesen viszi előre…mindenféle hatások érik, de nem tud ellenük mit se tenni, mert csak játéka az elemeknek. Ha az illető már tud jól úszni, akkor kevesebb baj éri, mert ki képes kerülni sziklákat, el tud jönni egy homokpadról, és általában képes együtt mozogni a fősodrással. A legjobb viszont annak, aki tudja, hogy miért van a folyóban, honnan jön a folyó, ő hova akar eljutni és ehhez mit tud segítségként felhasználni. Az ilyen ember jól úszik, ismeri a folyó minden csínját-bínját, az örvények természetét, a sziklák helyét, a homokpadra jellemző vízfodrozódást, … mindennel tisztában van és ezáltal semmilyen meglepetés sem éri a folyóban: tudja, hova akar eljutni, és ehhez felhasználja a folyó erejét, céltudatosan kerüli el a fájdalmas élményt okozó sziklákat és úgy úszik az árral, hogy ura marad helyzetének. Felesleges sérülések nélkül éri el célját, hamarabb, mint az, aki összeverten, vízzel telve, félholtan sodródik kétannyi hányódás után partra ugyanott.

Így igaz ez az életre is; lehet benne vakon botorkálni és pofonok útján tanulni a helyes viselkedést és lehet tudatosan, odafigyelve jobbá, fejlettebbé képeznünk magunkat.

Ennyi bevezető után nézzük, hogyan képzeli el a teozófiai felfogás a világ keletkezését és működését. Ebben a vonatkozásban vissza kell mennünk a régi indiai filozófiákhoz, mert a legrészletesebben azok világítják meg a számunkra jelenleg érdekes fogalmakat és történéseket.

Kezdjük az istenfogalommal. A teozófiai felfogás lényegében az indiaiak Parabrahmanját fogadja el. Erről a legfontosabb azt tudni, hogy a definiciója végtelenül egyszerű: a Parabrahman (= Isten) az a valami, ami mindennek okozója, de ő maga nem okozat. Tehát az a kiindulás, aminek nincs oka. Az a meghatározhatatlan, ami mindent tartalmaz, ezért nincsenek is tulajdonságai. Minden tulajdonság valami minőséget fejez ki, de a végtelennek, a mindent magában foglalónak ilyen korlátai nincsenek. Ez a Valami annyira elvont és meghatározhatatlan, hogy egy szó illik csak rá: az Egyetlen. Az Egyetlennek két állapota van; egy megnyilvánulatlan és egy megnyilvánult. Amikor megnyilvánul, akkor keletkezik a világ. Amikor nem nyilvánul meg, akkor nem tudjuk, mi van. A fizika nagyon képletesen leírja ezt a megnyilvánulást a Nagy Bumm elméletben: először van a nagy semmi, aztán egy pillanat alatt berobban a térbe az anyag és az energia, és máris létrejött a világ. Más megközelítésben ezt képletesen úgy jeleníti meg HPB, hogy a tér Isten egyik statikus formája, az idő meg a dinamikus forma.

Tehát Isten az anyag és az energia manifesztálásával megnyilvánul és megalkotja a finom- illetve durvaanyagi világot. Igen, de hol a lakó? Ha van anyagi aspektus, kell lennie nem anyaginak is. Van is; ez a szellem. Nem megyünk most mélyebben ebbe bele, elég annyit megjegyeznünk, hogy az anyag és a szellem egymástól elválaszthatatlanok, amíg a világban tartózkodnak, ugyanis a szellem csak az anyagon keresztül tud fejlődni. A világot törvények igazgatják. Ezek egyike az analógia törvénye, amit legszebben a hermészi axióma fejez ki: „amint fenn, úgy lenn, amint kint, úgy bent, amint kicsiben, úgy nagyban”. A szellemben rejlik Isten képe kicsiben… Isten, miután megalkotta a világot, szeretné mindazt a sok lehetőséget megvalósítani, ami a világban rejlik. Ezt önmaga megsokszorozásával teszi meg: kibocsát magából – szellemi aspektusából, az Atmanból – isteni szikrákat és ezek a szikrák reprezentálják azt a megannyi lehetőséget, amik a teremtett világban rejlenek.

Nos, amikor Isten egyik megnyilvánulási formája - kibocsátja magából a dzsivátmákat (az isteni szikrákat), voltaképpen önmagát sokszorozza meg és küldi milliárdnyi latens individuumként az anyag világába. Ez a sok milliárdnyi (de nem végtelen számú) identitás-kezdemény gyakorlatilag megannyi receptor, ami az anyaggal való kölcsönhatások eredményeit gyűjti, hasznosítja és maga is fejlődik ezáltal, de az anyagvilágokban való tapasztalások sokaságával manifesztálja az Atmanban lehetőségként megbúvó sokféleséget. A dzsivátma szempontjából ő egy lehetőség, egy pici katona, aki tarsolyában hordja a marsallbotot; minden tapasztalással csiszolódik, fejlődik, minden hatás, ami éri, előhív valami konkrétat a benne rejtező elvontból. Kezdetben a dzsivátma a legsűrűbb anyagban, a fizikaiban kezdi „önálló életét”, az ásványvilágban. Itt még szó sincs finomanyagi testekről, ezek csak a fejlődés magasabb lépcsőin alakulnak ki. Az ásványi lét a magasabb szervezeti struktúrák építését készíti elő, ez egy meglehetősen hosszú, passzív, de nem kihagyható állapot. Minél bonyolultabbá válik a szervezet, amit a dzsivátma (nevezzük monádnak) az anyagvilágban való haladásával felépít magának, annál bonyolultabbak a körülmények is, amik segítik előrehaladását. Az ásványvilág a maga fizikumával a szunnyadás időszaka, a fejlődés a növényvilágban kezd érzékelhető méretet és formákat ölteni. A növényeknek még nincs lelkük, bár az alsóbb asztrális működés kezdeményei már megmutatkoznak rajtuk; éreznek bizonyos fájdalmakat, félelmeket, emóciókat képesek felfogni. A növényvilág elhagyásával markánsabbá válik az asztráltest és először a csoportlélek alakul ki a hasonló – immár állati - egyedek csoportjában. A haladóbbak individualizációjával egyre inkább csökken a csoport nagysága és végül a monád egyéni lélekkel s a három emberi testtel megkezdi azt a sorozatot, ami az emberi fejlődést foglalja magában; az újjászületések általi változatos életek abszolválását.

A három emberi test az általunk „test”-nek nevezett fizikai, amivel az ember általában azonosítja magát, az asztrális, és a mentáltest. A fizikai test két részből áll; a durva fizikai testből, ami a hús-vér-csont-ideg…stb halmazát jelenti, valamint az étertestből, ami egy energiahalmaz, és magába foglalja, valamint működteti a fizikai testet. Ezt lehet is látni, ha az ember ellazított szemekkel néz a másikra (kb egy-két centis világosabb kontúr a test körül). Az asztráltest egy (az azt látók elmondása szerint) egy villódzó, változó külsejű burok, amiben az ösztönök, érzések és az érzelmek kapnak helyet, a mentáltest pedig egy többé-kevésbé szürkés-fehéres gömbforma, ami a mentális, vagyis gondolati tartalmakat foglalja magába. Az ember komplex egészként működik, tehát ezeknek a tartományoknak az ingereire is képes reagálni úgy, ahogy a fizikai test is a fizikai, illetve kémiai természetű ingereket veszi, de csak másodlagosan (a nem fizikai testeken keresztül) tudja a másfajta hatásokat észlelni. Az asztrál- és mentáltest a finomanyagi világok finomanyagi természetű ingereire érzékeny és befolyásolja ezáltal működésünket, mégha ennek általában nem is vagyunk tudatában. Ezek a finomanyagi hatások többfélék lehetnek, az egyszerűbb energitermészetűektől kezdve (ilyen például a reiki) az elementálokon keresztül az ezen világokat lakó más lények okozta behatásokig.

Két fogalmat kell még tisztáznunk; a reinkarnációt és a karmát.

A reinkarnáció szó szerint újra testet öltést jelent és az egyik nagy, a világot mozgató törvény, a periodicitás egyik megnyilvánulása. A periodicitás azért nagy törvény, mert egyike a világ alap-építőköveinek. Minden periodikus alapokon épül fel, kezdve a világ létén-nemlétén, a természet körforgásainak változatos egyhangúságán át az egyéni analógiáig; testek születnek, elmúlnak, majd újra születnek és újra elmúlnak. Mindenben megnyilvánul egy lassan változó periódus, ami lényegében megad egy állandó sémát, amire újra meg újra egy az előzőhöz hasonló, de mégsem ugyanaz a felépítmény kerül. Ez a mégsem ugyanaz az a pici” többlet, ami miatt értelme van az egésznek; ez ugyanis a fejlődés. Minden fejlődik, vagy lassan, vagy gyorsan, de az egyszerűbből a bonyolultabb, illetve a fejlettebb felé halad. Ennek a fejlődésnek az egyik nagy kereteszköze a reinkarnáció, ami a legközelebbi előadás témája lesz

Minket ma az a mechanizmus érdekel, aminek a vezérlésével ez a periodikus folyamat - mint egy önfenntartó rendszer – végbe megy. Ez a vezérlés a karma.

A karma szó cselekedetet jelent és az akció-reakció törvényét jelenti, persze kozmikus méretben (figyeljük meg: itt is analógia van a kis és a nagy rendszerek között). A törvény alapja az, hogy minden hatásra érkezik egy ellenhatás, minden tettnek van egy eredménye, bármilyen cselekedetre következik egy azonos nagyságú és töltésű ellen-cselekedet. Voltaképpen nincs ebben semmi csodálatos, ha egy picit is belegondolunk, hogy a világ  - bármilyen nagy is – de véges, mind időben, mind anyagban és energiában. Egyszer, a „teremtéskor” a Parabrahman megnyilvánul egy bizonyos mennyiséggel, amiből az egész rendszer gazdálkodik az egész ciklus alatt. Bármilyen kimozdulás bármely irányba a rendszeren belül marad és kifelé semmi nem változik. Igaz, nincs is „kifelé”, mert a rendszer zárt (egy Istennek egyszerre csak egy teremtése van), tehát minden erőt követ egy ellenerő, ezáltal az eredő nulla lesz. Visszatérve a karmára:  minden cselekedet szül egy másikat, minden okot követ egy okozat. Ha feltételezzük, hogy a rendszer igazságos – már pedig semmi okunk nincs az ellenkezőjét (tudniillik hogy Isten nem igazságos) feltételezni – akkor teljességgel elfogadható, hogy minden cselekvésnek van egy azzal arányos következménye. Ezeket a következményeket a vizsgált személyre, csoportra, vagy rendszerre vonatkoztatva nevezzük karmának. A karma tehát egy cselekedet esszenciája, amiben egy a cselekedetre és az elindítóra jellemző információ (töltés) van.

Formáit tekintve megkülönböztetünk egyéni-, csoport- és kozmikus karmát. Az egyéni karma egy bizonyos személy cselekedeteinek a következménye, ami természetszerűleg szorosan összefügg más egyének cselekedeteivel, hiszen az emberek közötti érintkezés egy közös felületen megy végbe. Így kialakulnak mindenkinél karmák, de ezek ugyanakkor a másik résztvevőre vonatkozó jellemzőket is hordoznak, tehát egy személyhez kötött tartalom is megjelenik a cselekvés általános tartalma mellett. Ezekből a személyre szabott kötődésekből jönnek aztán létre olyan karmikus kötelékek, amik több testet öltésen átívelően is összekapcsolják bizonyos emberek sorsát. Amikor a karmáról és a karmikus kapcsolatokról szó esik, nem megkerülhető az a kérdés; ha valamit teszek valakinek, akkor ez hogyan jelentkezik a karmában? Vegyünk egy példát: ha valakit megölök, akkor az is meg fog engem valamikor ölni?

Az ezeket a folyamatokat látók megfigyelései szerint nem kizárólagos az ilyesfajta direkt megfeleltetés. A karma hordoz egy tartalmi és egy irányjelleget, tehát a cselekedet kétfelé oszlik: egyrészt fenti példánkban egy erőszakos (vagy kevésbé erőszakos, alattomos, gyengéd, … akármilyen) életellenes aktusra, másrészt egy személy-személy kapcsolatra. Ennek a visszahatása is ennek megfelelően jelentkezik, és nem feltétlenül egyidőben: az élet elleni cselekedet is visszatér valamikor, valamilyen formában (nem biztos, hogy egy ugyanolyan gyilkosság formájában, de a töltés azonos nagyságrendű és kihatású okozatot fog eredményezni, mint amilyen az ok volt) és természetesen a cselekedet kontaktusrésze is visszatér, az érzelmi tartalmával egyetemben, az illető személyre vonatkozóan. Ezért vannak olyan esetek, amikor az ember az első pillanattól kezdve fél valakitől, holott nem tud róla semmit… magasabb testjeink töltései „emlékeznek” ilyenkor …

Az már az előzőleg elmondottakból egyenesen következik, hogy egy kellően nagy csoportban igen sok összefonódás jön létre, tehát a csoport tagjainak sok hasonló karmikus kapcsolódása támad. Sok mindent csinálnak együtt, szüleikkel, gyermekeikkel, azonos milliőt alakítanak ki maguk körül, szóval egy nagy, aránylag jól körvonalazható konglomerátumot – törzset, nemzetséget, nemzetet képeznek. Az ő közös karmájuk, ami független az egyes ember saját kis karmáitól, a csoportkarma. Ez azokból a cselekedetekből képződik, amit a csoport közösen „követ el”, tehát nem az egyes egyed személyes döntése, hanem például egy törvény előírásai alapján (háborúban való részvétel, gyarmatosítás, államvallás). A népek esetében lehet igazán markánsan megfigyelni a csoportkarma működését: vannak népek, amiknek minden sikerül egy ideig, majd ahogy növekszik a közösségellenes megnyilvánulások száma, úgy kezd egyre jobban széthullani a kezdetben erős és egységes rendszer. Hol belső erők, hol külső támadások által térnek vissza az útjukra bocsátott nagy megrázkódtatások (eredményei) és lerombolják a birodalmakat. Erre van bőven példa a történelemben, gondoljunk csak Rómára, Egyiptomra, Görögországra. Érdekes, ahogy a csoportkarma „letudása” után a fizikai síkon megnyilvánul a változás: az addig oly nagyszerű nép néhány nemzedék alatt teljesen elsilányul és jelentéktelenné válik. Kimentek belőle ugyanis azok a lelkek, akik az addigi periódusban ebben a játszmában részt vettek, de a testek reprodukálása folyik tovább és olyan lelkek érkeznek, akik már nem az eltávozott „nagy csapat”, hanem egy másik, alacsonyabb fejlődési szinten álló csoport tagjai.

Ugyanezen analógia alapján épül fel a kozmikus, vagy más néven rendszerkarma is, ami egy nagyon nagy rendszer – bolygótól a naprendszereken át a teremtett világig – karmáját jelenti. Ami az anyagi világban megtestesül, annak van karmája és ezáltal van feladata is. Az egész világegyetemnek van feladata, amit ugyanúgy végre kell hajtania, mint a legkisebb amőbában megbújó szikrának; ez a fejlődés útjának végigjárása. Mivel Isten megnyilvánulása ciklikus (Bráhma lélekzete), nyilvánvaló, hogy minden megtestesülésnek vannak indító és végső tartalmai, amik ugyanúgy karma jelleget hordoznak, mint a többi cselekedetek vonzatai.

Elmondhatjuk: amink van, az két formában létezik; egyszer az isteni szikrában megbúvó lehetőségként (illetve karmaként), ami tartalmaz mindent, de csak mint esélyt illetve rezervált tanulási alkalmat, másrészt pedig ott vannak azok a tartalmaink, amiket az életek során összegyűjtöttünk és amik végső soron a kauzál testben landolnak. Miket is gyűjtöttünk össze? Az asztráltestben akkumulálódtak az ösztönökön felül az érzések és érzelmek, amik fokozatosan alakulnak át jellemvonásokká és karakterünkbe épülnek be. Ezt fontos megjegyezni, mert általános tévhit, hogy az ember minden testet öltéssel csak jobbá válhat. Ez nagy vonalakban igaz is lehet, ha az összeredményt nézzük, de az ördög mindig a részletekben bújik meg. az az asztrál- és mentáltest, amit egy új inkarnáció kezdetén felépítünk, az addig összegyűjtött tartalmainkat használja építőanyagként.

Nézzük meg tüzetesebben ezeket a tartalmakat. Alapként el kell fogadnunk, hogy az egész felépítmény azon az alapon nyugszik, miszerint semmit nem kapunk ingyen. Csak azzal rendelkezünk, ami bekerült a rendszerünkbe. Gyakori tévhit, miszerint „…majd odaát jobb lesz, majd ott már megértem, majd odaát már képes leszek rá…”. Nos, ez nem megy… abból kiindulva, hogy minden anyagi, illetve energia – mondjuk azt; töltéstermészetű – testjeinkben kialakul egy állandóan változó, de szigorú kölcsönhatások útján működő rendszer. Ha a fizikai testet nézzük, ez a test áll egy hordozó, egy felépítményi, egy ellátó és kivitelező rendszerből; úgy mint csontozat, hús illetve a belső szervek, nyirok- és vérellátó hálózat, valamint az izomzat az idegrendszerrel. Ha ebben a rendszerben valami nem kielégítően működik, akkor a rendszer teljesítőképessége romlik, például ha a lábam nem kap elég vért, akkor elzsibbad, rosszabb esetben el is hal, vagy ha elszorítják a torkomat, akkor megfulladok, mert nem jut be a szervezetbe levegő. Ha a vérellátó rendszerben levegőbuborékok jelennek meg, akkor az embóliát okoz… stb.

Mivel a fizikai test felépítése megfeleltethető a magasabb síkú működéseknek  - tehát a szervekben nyomon követhető a két magasabb test állapotváltozása (nagyon jó példákat ír R. Dahlke: „A lélek nyelve a betegség” c. könyvében), ez feltételezi, hogy a magasabb testekben is folyamatok játszódnak le és ezek befolyásolják a fizikai működést. Ez eddig köztudott… ha viszont továbbgondoljuk, akkor az a legnyilvánvalóbb, hogy legelőször nem a fizikai fog változni, hanem a mentális, utána meg az asztrális és csak a legvégén a fizikai. Tehát először mentális, illetve asztrális szinten indul el egy folyamat, ami aztán a fizikai világban valamilyen módon megjelenik. A kettőt csak elméletben könnyű megkülönböztetni egymástól, mert az ember hajlamos arra, hogy ne kezelje külön az érzelmi és gondolati szférákat, ugyanis egész működésünket érzések, érzelmek és gondolatok hatják át. Gondot csak az okoz, amikor elemezni akarjuk, hogy mi van előbb; a tyúk, vagy a tojás? Azért gondolunk valamire, mert egy érzés beindított egy mechanizmust, vagy magától, tisztán mentális indíttatásból, egy gondolkodási folyamat eredményeképpen keletkezett az a gondolat…?

Ha tehát magasabb síkon olyan elemek kerülnek a rendszerbe, amik az optimális működését nem teszik lehetővé, akkor fizikai síkon sem remélhetünk csodát. Ha egy meglévő, kidolgozott jó tulajdonságunk ellenére cselekszünk, akkor ez vissza fog hatni és lerontja a már megszerzett tulajdonságot valami függelékkel (ami először csak egy töltés, de meg is erősödhet, ha rendszeresen kap utánpótlást, és modifikálhatja az illető tulajdonságot).

Az emberek nagy többségére elmondhatjuk, hogy ösztönlény. Ez eléggé degradálóan hangzik, de nem pejoratív értelemben kell érteni. Az ösztönök alapvető programok, melyek a test(ek) fennmaradásának és reprodukciójának automatizmusáért felelősek, így általában csak nagyobb nehézségek árán lehet működésüket hatástalanítani. Például az ember képtelen arra, hogy puszta kézzel megfojtsa magát, vagy ne vegyen lélegzetet. Ugyanilyen ösztöni vezérlésű a fajfenntartási indíttatás is, hiszen valahogy gondoskodni kell arról, hogy mindig legyen elegendő utánpótlás a leszületni-vágyó lelkek számára. Azért vannak gyerekeink, hogy majd nekik is legyenek és mindig legyen új és alkalmas test, amibe újjászülethetünk J (persze, ez csak nagy leegyszerűsítése a dolgoknak, ide még visszatérünk). Tehát az ösztönök vezérlik az emberek nagy többségét. Szinte minden tevékenységet vissza lehet vezetni a szexuális- és/vagy az életösztön valamely megnyilvánulására. Miért dolgoznak az emberek? Ételért, italért, fedélért, párért, gyermekért… majd amikor ezek már megvannak, akkor kezdik elölről, más formában, más oldalról, más megközelítésben, de lényegében mindig ugyanarról szól a játék: a hatalom, a vagyon mind a fizikai létben való meggyökerezés mélységét és többszörös bebiztosítását célozza meg.

Persze, az asztrális tartalmaknak csak a legalja az ösztönszintű vezérlés, az ennél finomabb szabályzók az érzések és az érzelmek. Ezek már nem eleve beépítettek, ezeket meg kell szerezni, életek, tapasztalások hosszú során át.  Az ember alapvetően ösztönösen cselekszik, de egy idő után rájön, hogy nincs egyedül a világon. Ez evidenciának tűnik, pedig nem az: ha megnézzük a környezetünket, biztos találunk benne néhány olyan egyént, aki soha senkire nincs tekintettel, mindig csak a saját érdekét (esetleg a legszűkebb családi, vagy baráti kör érdekeit) tartja szem előtt. Ez is természetes stációja a fejlődésnek, hiszen a távolugró sem képes egyből világcsúcsot ugrani, hanem először csak kis helyi versenyeket nyer meg, majd megyei bajnokságot, aztán országosat, míg eljut a világversenyekre. Az érzéseket is fokozatosan alakítja ki az ember, ahogy a durva asztrális anyag mellett felszaporodik a finomabb és egyre jobban befolyáshoz jut a működés vezérlésében. Az érzések finomított fajtája az érzelmek nagy csoportja, ami már nagyon messzire kerül az ösztönszint önzésétől, bár természetesen szoros rokonságban van vele (ezek a szint legdurvább és legfinomabb anyagai). Ezekből épül fel tehát az asztrál- vagy másképp érzelmi test, ami a kezdetlegesből a bonyolultig megszerveződve éppúgy működési sémáknak van alávetve, mint a fizikai test. A dolgot komplikálja, erre a működésünkre nem figyelünk annyira, mint fizikai testünk jólétére, vagy esetleges anomáliáira. Pedig azok a tulajdonságaink, amikre büszkék vagyunk, vagy éppenséggel szégyelljük őket, jórészt asztrális – tehát érzés/érzelmi szintűek. Ilyenekre gondolok – persze, a teljesség igénye nélkül – mint szorgalom, lustaság, kedvesség, barátságosság, mogorvaság, írígység, bosszúállás, bizalmatlanság, hazugság, zárkózottság, számító, alkalmazkodó attitűdök, bizonytalanság, nyíltság, bátorság, vidámság, magabiztosság, érzéketlenség, kitartás, makacsság, jóindulat, stb. Ezek a tulajdonságok szerzettek, tehát kialakultak, és ami fontos: beépültek a működésünkbe! Meghatározzák reakcióinkat a világ ingereire, de még sokkal előbb beépültek jellemünkbe! Ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy hiába halunk meg, asztrális és mentális tartalmaink a következő újjászületéskor onnan visznek tovább, ahol az előzőnél abbahagytuk. Utalnék itt Khalil Gibranra, aki a Próféta kertjében ezt így fogalmazza meg:

„A halál semmin nem változtat, csak a maszkon, mely arcunkat elfedi.

Az erdész erdész marad, a paraszt meg paraszt. „

Mit viszünk még magunkkal? Félelmeket, elfojtásokat, blokkokat. Ezek is asztrálszinti tulajdonságok és megvan az a kellemetlen hatásuk, hogy egyrészt akkumulálódnak, másrészt nagyon érzékenyek vagyunk rájuk. Erősek. Képesek egy szerzett, amúgy kedvező tulajdonságunkat fölülírni és hatástalanítani. A félelem megér egy külön misét; annyira erős hatású – szinte alapvető – tulajdonság, hogy majd’ minden cselekedetünket és viselkedési sémánkat motiválja. Ha valaki jó mélyre leás, szinte mindennek az alján ott találja. Ebben a tárgyban van a buddhistáknak egy nagyon jó kis könyve, a Szatthipatana szútra - érdemes elolvasni. Az elfojtások részben már egy magasabb működési szinten vannak, mint a félelmek, mert ahhoz, hogy valaki valamit elfojtson, nem csak félelemalapú vezérlés kell, hanem mentális is. Fel kell ismerni hozzá (valamilyen szinten), hogy az ösztönös vezérlés nem kompatibilis a környezeti elvárásokkal és sok esetben káros visszahatásokat eredményez. Ettől a felismeréstől az ösztön hajtóereje nem lesz kisebb, de az illető visszafogja magát (önkorlátozást alkalmaz), hogy ne kerüljön konfliktushelyzetbe. Például gondoljunk bele, milyen udvariasan képesek az emberek viselkedni egy hivatalos vacsorán, holott az ösztön a legcsekélyebb éhségérzet esetén is azt diktálná, hogy már tömje is magába az illető az ételt. Ugyanez a séma alkalmazható a két nem egymással való viszonyára és érintkezésére, ennek szélsőséges – ösztönvezérelt – formáinak elképzelését mindenkinek a fantáziájára bízom. Az ilyen visszafojtások esetén persze feszültség keletkezik az emberben, mert hisz a megszokott, illetve kívánt sémája ellenében cselekszik és máris keletkezett egy blokk. A blokk egy olyan energiacsomag, ami gubancos… elzárja a normális haladási irányt és ezáltal zavart hoz létre a rendszer működésében. Tehát hiába értünk meg valamit (mentális szinten, tehát az elme eszközeivel), ha asztrális berendezkedésünk (felépítésünk) megakadályoz az ésszerű alkalmazásában. Vegyük a dohányzás példáját: mindenki tudja, hogy káros, rákot, meg egyéb betegségeket okoz. Mégis, csak nagyon kevesen képesek abbahagyni. Jó, lehet erre mondani, hogy közrejátszanak a fizikai függőséget okozó kémiai összetevők, a nikotin beépülése a szervezet napi működésébe. A kutatások szerint viszont a nikotin működéshez szükséges dózisa három hét alatt kiürül, az emberek nagyobb része meg utána is szenved a cigaretta hiányától… L. Miről van szó? A vágy megmaradt, a szokás kényszere megmaradt és hiába vagyunk mentálisan túl a rossz szokáson, asztrálisan nem tudunk tőle szabadulni. Vagy nézzünk egy tisztán blokkvezérelt, asztrális és mentális esetet: mindenki látott már meztelen embert, mindkét nembelit. Mégis, a legnagyobb nyári hőség idején sem jutna senkinek eszébe ruha nélkül feküdni ki napozni a Városliget füvére, ugyanakkor egy tengerparti fürdőhelyen, vagy Délegyházán esetleg gátlások nélkül megteszi. Miről is van itt szó? Nem újság senkinek a meztelen test látványa, de a bennünk lévő gátlás (blokk), jelen esetben beültetett leszabályzás megakadályozza, hogy az elme logikája szerint +35⁰ C-nál pucéran sétáljunk az utcán, holott az ember legszívesebben a bőrét is levenné. Maradjunk még kicsit a blokkoknál. Ezeket ugyanúgy cipeljük magunkkal, mint bármi mást, amit megszereztünk. Voltaképpen a blokk is egy tulajdonság, csak épp a legtöbb esetben nincs nevesítve, mert túl komplexen jelenik meg ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen. Mindenesetre telve vagyunk blokkokkal és cselekedeteink attól függnek, hogy éppen milyen blokk hatása alatt állunk. Olyasmi ez, mint egy bonyolult kötélhúzó verseny: a bennünk lévő tartalmak bizonyos irányokba igyekeznek elmozdítani minket, közben hol erősítik, hol meg kioltják egymást. Nem igazán tudunk mit kezdeni velük, hiszen mélyen belénk vannak épülve és személyiségünk részének fogadjuk el legtöbbjüket: „én” bátortalan, vagy határozatlan vagyok, nem tudok vért látni, vagy nem bírom, ha kiabálnak velem… mindenki megtalálhatja magában, mi az, ami a legjobban kihozza a béketűrésből. Blokkvezérlésünk mutatkozik meg szokásainkban is; vannak szituációk, amiket mindig egyformán kezelünk, és erre azt mondjuk; „én ezt így szoktam”. Miért szoktam így? Mert ez kelti a legkevesebb feszültséget bennem. Innen aztán az ember meg is nyugszik, mert a szokás sok esetben felmentést ad a további gondolkodás alól. Nem kell vele külön foglalkozni… pedig csak egy jól fejlett blokk az alapja, ami egy bizonyos cselekvési sémában tart bennünket. Amíg ezeket a blokkokat ki nem tudjuk oldani, addig minden cselekedetünk kényszeres lesz. A blokkoldásra vannak különböző technikák, kezdve a rebirthingtől a reikin át a szellemtudomány módszereiig.

Ennek egyébként az a távolabbra mutató jelentősége, hogy azonos típusú cselekedetek azonos tipusú karmákat fognak eredményezni… L. Ha valakiben feszültséget keltenek a gyerekek és mindig kiabál velük, akkor egyrészt mélyebbre tapossa a „gyerekekkel kiabálok” vályút, másrészt – a karma természete folytán – olyan szituációban születik újjá, hogy megtapasztalja a gyerekkel való kiabálás kellemetlen következményeit, miáltal egyrészt szenved tőle, másrészt újabb megerősítést kap az a szituáció, hogy a „gyerekekkel mindig kiabálnak”. Circus viciosus… ebből a körből csak a tudatosság növekedésével lehet kilépni.

Mi által mennek végbe ezek a folyamatok? Természetesen töltések által. Nevezhetnénk ezt a valamit szellemanyagnak is, mert voltaképpen nincs túl nagy különbség a kettő között, de a töltést egyszerűbb elképzelni.

A régi indiaiak a tulajdonságokat (minőségeket) nagyon leegyszerűsítve, ún. GÚNA-val jelölték. Három alap-gúnát különböztettek meg, a tamasz (tehetetlenség, szunnyadás), a radzsasz (rendezetlen mozgás) és a szattva (harmonikus egyensúly), az összes többi tulajdonságot e három különféle arányú keverékére vezették vissza. A legkezdetlegesebb tulajdonság a tehetetlen szunnyadás, a kívánt végcél a tökéletes harmonikus kiegyensúlyozottság. A kettő között a dinamizmus képezi az összekötő elemet. Persze, ez csak így elmondva hat ennyire egyszerűnek, hiszen a két végpont között rengeteg variáció létezik. Amit meg kell értenünk (ha ezt a modellt akarjuk segítségül hívni): ezek a tulajdonságok, illetve a keverékeik nem elméleti, hanem nagyon is létező anyagi, illetve tetszés szerint energetikai faktorok, amik létrejönnek, és befolyásolják az ember – a teljes, tehát három testből álló ember – működését. Bármely tulajdonság olyan, mint egy gyógyszer; serkent, vagy gátol bizonyos tevékenységeket, működési, gondolkodási, vagy érzelmi programot és terelgeti az embert bizonyos irányba. Nem igazán lehet számba venni, mennyi és miféle hatások ezek, hiszen személyre szabottan alakultak ki és szoros összefüggésben vannak a kiváltó okokkal is. Mindazonáltal vannak nagyobb csoportok, amik minden embernél beazonosíthatóak, mert azonos körülmények váltották ki őket azonos, vagy majdnem azonos pályát befutott embereknél, ezek az asztrálszint félelmei, vágyai, és az ösztöni megnyilvánulások, valamint a mentális kvalitások, amiket a gondolati szféra fejlettsége határoz meg; erre is van egy halom jelző, amivel a mentális tartalmakat le lehet írni: intelligencia, értelem, okosság, butaság, szellemesség, logika, kreatívitás, fogékonyság, irányítóképesség, következetesség, meghatározó, szintetizáló, együttérző, racionális, innovatív, analitikus, absztrakt, intuitív, lényeglátó, belátó alkat… biztos lehetne még folytatni. Mindezek a töltések összességükben alkotják azt a rendszert, ami a személyiség tartalmait megadja. Azt mondják (nagyon helyesen), hogy az ember mindig változik, hát persze hogy a tartalmai sem maradnak állandóak, mikor folyamatos energiamozgások zajlanak minden szinten, minden ingerre, legyen az külső, vagy belső. Ez egy ördögi kör, mert amíg tele vagyunk töltésekkel, addig azok motiválják minden cselekedetünket és ezért a cselekedetek magukon viselik a ránk jellemző mintázatot. Nem lesznek tiszták és elvonatkoztatottak, és új karmákat fognak okozni. A töltéseket meg kell szüntetni. Ezért keresik keleten az ürességet. Nem a semmire vágynak, hanem a káros töltésektől mentes létre, ahol lehet úgy létezni, hogy maga az elvont lét (isten) a cél, nem pedig valamilyen vágy, érzelem, vagy gondolat beteljesítése. Mindazonáltal a megszüntetés nem elnyomást, elfojtást jelent. Az ezt látók egybehangzó állítása, de az általunk is ismert fizikai törvények szerint is a töltéseket ki kell sütni, a feszültségeket meg kell szüntetni, azaz az asztrális és mentális vágyakat ki kell élni. Ezt lehet kontroll nélkül, szabadjára engedve és ellenőrizve, fegyelmezetten végezni. Az előbbi a kezdetlegesebb forma, a primitív, vagy még vakon tévelygő, a másik meg az úton visszafelé elindult, önmagáért felelősséget viselő ember jellemzője. A világ egy nagy iskola, ahova járni kell. Lehet fogcsikorgatva járni és kelletlenül tanulni nap mint nap, és lehet jó hozzáállással, érdeklődve, alaposan, kihasználva a rendelkezésünkre álló időt elsajátítani a tananyagot. Bizonyítványt úgyis csak akkor kapunk, ha teljesítettük a követelményeket. Meg kell próbálni mindent, hogy legyen róla tapasztalatunk, de nem kell leragadni semminél, mert csak a magunkkal cipelt ballaszt növekszik, amitől egyszer úgyis meg kell szabadulni. Annyit kell megjegyeznünk, hogy amíg aktív töltések, feszültségek vannak bennünk, addig nem nagyon tudunk előre haladni az igazi spirituális úton. Persze, nem kell elkeseredni; ez a stádium az út fontos része, mert minden érzelmi, vagy gondolati akadály leküzdésével fejlettebbé válnak eszközeink. Jól dolgozni pedig csak jó eszközzel lehet.

Az eszköz javítása az a feladat, amit a napi életben kell megtennünk. Tudomásul kell venni, hogy ez egy hosszú és fáradságos út, ahol nem fogják helyettünk elvégezni a munkát. Soha, senki. A mi tartalmainkat magunknak kell megszerezni, kialakítani és olyan állapotra formálni, hogy fejlődésünket szolgálják. Erre nem elég napi kétszer fél óra csendes meditáció, vagy hetente egyszer elmenni valami klubba, ahol az emberek jól nevelten mosolyognak mindenkire, és egymásnak ecsetelik, mennyire jutottak a helyesnek tartott, vagy divatos úton. Könnyű a világot „en gros” szeretni, sokkal nehezebb a részeges szomszédot. Lehetünk részvéttel az éhező bangladeshiek iránt, nem sokat ér, ha itthon nem vagyunk képesek egy huszast adni a hajléktalannak. Sokszor nem vagyunk képesek…és épp ebben rejlik a napi feladat, amivel többet érünk el, mint a kényszeresen betartott félórás meditációkkal; ismerjük fel hiányosságainkat és minden pillanatban törekedjünk a jobbításra. Tudatosan kell figyelnünk arra, mi az, ami idegesít, taszít, vonz és általában – problémát okoz. Meg kell találnunk a kulcsot önmagunkhoz, hogy ismerjük azt a szekeret, amin utazunk. Csak akkor tudjuk irányítani, ha értjük a működését. Csak akkor tudunk rajta kereket cserélni, ha tudjuk, hol vannak a csavarok, vagy peckek, amik rögzítik a kereket. Defektes kerekekkel döcögünk az úton, mert azt sem tudjuk, hogy milyen az ép kerékkel való utazás. Persze, ez nem könnyű feladat és ne is gondoljuk, hogy egyik napról a másikra képesek lennénk feldolgozni eddigi inkarnációink felgyülemlett salakját. Szerencsére nem is kell mindent egyszerre megoldani, mert mindig van egy viszonylagos újrakezdés.