16.  Tat param purusa-khjáter gunavai trisnyam.

16. ... az, ... legmagasabb; végső, ... a purusa vagy az Én tudatosságából vagy által, ... a gunák iránti legcsekélyebb vágytól való mentesség.

16.  A végső vajrágya az, amelyben a purusa tudatában megszűnik a gunák iránti legcsekélyebb vágy is.

Az előző szútrával kapcsolatban rámutattunk arra, hogy a megkülönböztető képesség és a lemondás kölcsönösen segítik egymást és véghez viszik a megkötöttség alap-okát képező illúziók és ragaszkodás fokozatos elpusztítását. Ennek eredményeként a tudat megszabadul őt az alsóbb világokhoz láncoló bilincsektől és az egész folyamat kalvalyában éri el csúcspontját, ami a jóga végső célja. Miután purusa abban az állapotban megvalósította igazi természetét és lerázta magáról az anyag igáját, már nem marad semmilyen vonzódása a létezés síkjain tapasztalt legmagasabb rendű üdvösség iránt sem. Teljesen elegendő önmagának és a gunák játékára alapozódó minden vonzódás fölött van. Ez az avidjá elpusztítására alapozódó vajrágya és annak megértése, hogy minden magában purusában foglaltatik, vagy hogy purusa mindennek a forrása, a legmagasabb vajrágya és azt para-vajrágyának nevezik. Látni fogjuk, hogy ez a purusa-tudatra (ha ezt a szót lehet használni) jellemző para-vajrágya csak kajvalya eléréskor jelenhet meg.

Az a tény, hogy a teljes vajrágya csak a purusa-khjáti elérésekor fejlődik ki, azt jelenti, hogy az alsóbb fokokon ugyan lehet, hogy nincs ragaszkodás, azonban a ragaszkodás magvai megmaradnak. Ez azt jelenti, hogy míg megvan annak lehetősége, hogy a purusa-khjáti elérése előtt ismét kifejlődik a ragaszkodás, ilyen lehetőség nem létezik e fokozat elérése után. A Bhagavad-Gitá jól ismert szlókája (II. - 59.) ezt a tényt jól fejezi ki: “Az érzékek tárgyai, azonban nem az ízük fordul el a test önmegtartóztató lakójától; de még az ízek is elfordulnak attól, aki a legfelsőbbet meglátta”.