Dr. Moody: Úgy gondolom, hogy az emberek ma már alapvetően másképp viszonyulnak a halálhoz. Amikor 25 éve elkezdtem kutatni, a halálközeli élményt átélt emberek többsége nagyon le volt hangolva az orvosok, nővérek, papok vagy közeli hozzátartozóik visszautasításaitól, akikhez bizalommal fordultak. Ma az emberek szabadabbnak érzik magukat, bátrabban beszélnek élményeikről, jóllehet ezek az ember legszemélyesebb tapasztalatai, amelyekre földi élete során szert tehet.

Rubenstein: Milyen új tapasztalatokat szerzett az Élet az élet után című könyve megjelenése óta?

Dr. Moody: Rengeteget! A halálkutatás robbanásszerűen elterjedt az egész világon, miközben ámulatba ejtő dolgokat fedeztünk fel. Például európai és amerikai orvosok is megfigyelték, hogy a gyerekeknek szintén vannak halálközeli élményeik, amelyek hasonlóak a felnőttekéhez. Tanulmányokból tudjuk, hogy megközelítőleg nyolcmillió amerikai felnőttnek voltak ilyen tapasztalatai. Tehát nagyon széles körben fordulnak elő. Itt kell megemlíteni még egy fontos felfedezést: az „empatikus” halálszerű élményt. Tudjuk, hogy gyakran előfordul, hogy a haldokló ágyánál lévő emberek érzelmi szinten együtt élik át a halált a haldoklóval. Ennek egy tipikus példája: Valaki szerette halálos ágyánál áll. Abban a pillanatban, amikor a hozzátartozója meghal, az ágy mellett álló úgy érzi, mintha kilépne testéből, és a történést fentről figyelné. Látja a halott testét az ágyon feküdni, és látja a saját testét is, amely az ágy mellett áll. Ekkor hirtelen félre néz, és egyszer csak megpillantja a halottat, de új alakban. Azok, akiknek részük volt ilyen élményben, beszámolnak arról, hogy ők maguk is felfelé lebegtek, és a távolban egy alagútszerű, vagy egy keskeny, fényes utat láttak. Tehát elmondhatjuk, hogy a halálközeli élményekhez hozzátartoznak az „empatikus” halálszerű élmények is. Itt megjegyezném, hogy valami hasonlót már magam is átéltem.

Rubenstein: Mesélne nekünk erről?

Dr. Moody: Úgy hat évvel ezelőtt egy tudósokból és pszichológusokból álló csoporttal egy empatikus halálszerű élményekről szóló tanulmányon dolgoztunk. Háromnapos konferencián vettünk részt az egyetemen, hogy eldöntsük, merre tovább. Miután véget ért vasárnap a találkozó – épp anyák napja volt –, felhívtam édesanyámat, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Ő azt válaszolta, hogy egészen jól van, nem érzi magát betegnek, de előző nap, szombaton, az egész testén kiütések jelentek meg. Ezért megvizsgáltatta magát, azonban az orvos csupán annyit mondott, hogy ez csak „idiopatikus”, azaz más betegségre nem vezethető vissza – ez egyike azoknak a kifejezéseknek, amelyet az orvosok előszeretettel használnak, hogy a szakmán kívülieknél akkor is elérjék a kívánt hatást, amikor tulajdonképpen nem tudják, mitől szenved a beteg.

Az orvos azt gondolta, nem komoly a dolog. Anyám elmesélte nekem, hogy másnap, tehát hétfőn, újra el kellett mennie az orvoshoz, hogy alaposabban kivizsgálhassa. A következő nap ezt mondta neki az orvos: Non-Hodkin's Limfómában szenved... Még két hete és két napja van. A feleségemmel egész idő alatt az ágyánál voltunk, és valóban két héttel később, pontosan azon a napon meghalt. Két nappal a halála előtt kómába esett, és többé nem mozdult. Feleségem, két lánytestvérem, sógoraim és az én jelenlétemben anyám felnyitotta szemét, és egymás után kétszer azt mondta: „Szeretlek benneteket!”

Ezután meghalt, és nekem is egy empatikus élményben volt részem. Nem volt olyan mély, hogy kiléptem volna a testemből, de az egész terem beosztása megváltozott, világos fényt láttam, amit a feleségem is éppúgy érzékelt. A testvérem pedig érezte apánk jelenlétét, aki 18 hónappal azelőtt halt meg.

Rubenstein: A halál kutatása milyen új tapasztalatokkal bővült még az elmúlt 25 évben? Például tudunk-e arról valamit, hogy a vak emberek hogyan élik meg a halált?

Dr. Moody: Dr. Kenneth Ream foglalkozott legtöbbet ezzel a kérdéssel. A vak embereknek is éppúgy vannak halálközeli élményeik, „látnak” mindent, amikor testükön kívül vannak.

Rubenstein:Tudunk valamit az öngyilkosok élményeiről?

Dr. Moody: Igen. Bruce Greyson, aki a Virginia Egyetemen dolgozik, vizsgálja ezeket az eseteket. Egy ügyeleti állomáson végzi munkáját, ahol megfigyelte, hogy a beszállított öngyilkosok felének volt halálközeli élménye. Későbbi tanulmányaiban megállapította, hogy érdekes módon sokan azok közül, akik nem élték át a halálközeli élményt, újra megpróbálták az öngyilkosságot. Azonban azok, akiknek volt halálközeli élményük, nem kísérelték meg még egyszer. Az élmény után mindannyian meg voltak róla győződve, hogy az életnek van értelme, és hogy öngyilkossággal nem lehet előle megszökni.

Rubenstein: A halálközeli élményeket leggyakrabban örömteli eseményként mutatják be. Ismertek nyomasztó élmények is?

Dr. Moody: Igen, előfordulnak. Úgy gondolom, elmondhatjuk, hogy minden halálközeli élmény egy kellemetlen részt is magába foglal, mégpedig akkor, amikor az ember végignézi élete filmjét, s közben látja, hogy mit tett másokkal; neki magának is éreznie kell, amit azok az emberek éreztek. Ez persze fáj. Ennek ellenére hasznos ez a visszatekintés, mert segít megváltoztatni az ember jövőbeni magatartását. Azt mondanám, hogy az ún. „pokoli élmények” ritkán fordulnak elő a beszámolókban.

Rubenstein: Talán azért fordul elő kevesebb „pokoli élmény”, mert azoknak, akiknek ilyen túlvilági területekre kell menniük, nincs többé lehetőségük arra, hogy visszajöjjenek, és személyes tapasztalataikat elmeséljék.

Dr. Moody: Lehetséges! Dr. Bruce Greyson egy különleges vizsgálatot végzett a „pokoli” halálközeli élményekről. Miután ezeket összevetette azokkal az élményekkel, amelyeket én jegyeztem le, arra figyelt fel, hogy sokkal ritkábban fordulnak elő, és nem is igazán hasonlítanak egymásra.

Rubenstein: Vissza akarnak egyáltalán térni az olyan emberek, akiknek erős fájdalmaik vannak?

Dr. Moody: Nem, a legtöbbjük nem akart visszatérni a testébe. Azt mondják, hogy abban a pillanatban, amikor körülveszi őket a fény, valójában sokkal szívesebben maradnának ott. Dr. Claude Wrightnak, a Georgiai Orvosi Egyetem hematológia professzorának is volt ezzel kapcsolatban egy tapasztalata. Claude egy alkalommal jelen volt egy beteg újraélesztésénél, amikor az hirtelen felkiáltott: „Hagyjanak! Ne tegyék ezt velem!”

Rubenstein: Akkor miért jöttek vissza? Vajon van szabad választásuk?

Dr. Moody: Néhányan arról számolnak be, hogy nem tudnák megmondani, miért tértek vissza. Egyik pillanatban ebben a fényben találták magukat, majd a következőben ismét a testükben voltak. Mások azt mesélték, hogy mintha valaki lett volna ott, aki azt mondta nekik: „Még nem jött el az idő, vissza kell térned!”

Megint mások pedig választhattak, hogy maradnak vagy visszatérnek a testükbe. Leggyakrabban azért döntöttek a visszatérés mellett az emberek, mert gyermekeik vannak. Tudomásom van olyan esetekről is, amikor emberek olyan hivatásra készültek, amely által másoknak segíthetnek, pl. szociális munkásnak vagy nővérnek. Ők azért döntöttek a visszatérés mellett, mert pályafutásuk éppen egy olyan pontjára érkeztek, ahol minden lehetőség adott volt számukra. Egy kórházi ápoló így írja ezt le: „Teljesítenem kell feladatomat az életben. Egész életemben nővér akartam lenni, és más embereknek segíteni.”

Rubenstein: Mennyire változtak meg az emberek, miután visszatértek?

Dr. Moody: Pszichiátriai szempontból ez a legérdekesebb pont a halálközeli élmények kutatása során. A változások mindegyikének van egy közös alapja: Az emberek arról számolnak be, hogy megváltozott számukra a dolgok értéke. Azzal szemben, amit korábban kerestek – hatalom, hírnév, gazdagság – most arra összpontosítanak, hogy megtanulják a felebaráti szeretetet. Ez az, amit újra meg újra hallok, és aminek a gyakorlati megvalósítása egyáltalán nem is olyan egyszerű. Dr. George Ritchie, az első olyan személy, akit a halálközeli élményével kapcsolatban ismertem meg, 1976-ban ezt mondta nekem: „Az efféle élmények az emberi létet még nagyobb teherré teszik.”

Ezen ő azt értette, hogy az olyan embernek, akinek ilyen mélyreható élményben volt része, csak ezután válik igazán nehézzé annak a szándéknak a megvalósítása, hogy embertársaihoz nap mint nap szeretettel forduljon. A másik dolog, amit a visszatért emberektől hallani lehet, hogy többé már nem félnek a haláltól. Ez nem csupán hencegés. Őket egyszerűen csak meggyőzte az élmény, hogy amit mi halálnak nevezünk, a valóságban nem más, mint egy átmenet valami más felé, és ezért többé nem nyugtalanítja őket.

Rubenstein: Ezek az emberek megőrzik meggyőződésüket életük hátralevő részében is?

Dr. Moody: 1965 óta vizsgálok ilyen élményeket, több ezer emberrel beszéltem, akik közül jó néhányan a barátaim lettek. Közülük sokan már meghaltak, azonban egy részüknél volt lehetőségem arra, hogy a betegségük utolsó szakaszában velük legyek. És valóban mindannyian nyugodtan és bizalommal tekintettek a halál elé.

Rubenstein: Milyen végkövetkeztetéseket lehet levonni ezekből az élményekből világképünk számára? Talán azt, hogy a halál pillanatában az ember lelke elhagyja a testet?

Dr. Moody: A halál pillanatában az ember másképp kezd el látni és a tudata többé nem kötődik többé a testhez.

Rubenstein: Azonban a „tudat” szón nem az agy értendő, mert az a testben marad.

Dr. Moody: Ez így igaz.

Rubenstein: Mit gondol, valójában hová jutunk mi, emberek a halál után?

Dr. Moody: Azok a tapasztalatok, amelyekről az emberek a halál utáni élettel kapcsolatban beszámolnak, sokkal inkább a szívemhez szóltak, mint az eszemhez. Bár azt kérdezzük magunktól, hogy hová kerülünk a halál után, azonban ez a térbeli „hol” eszünket jellemzi.

Ezzel szemben azok az emberek, akiknek halálközeli élményük volt, azt mesélik, hogy ezt az élményt nem időben és nem is térben élték át. Olyan valamit éltek meg, ami a mi tér és idő fogalmainkkal nem írható le.

Rubenstein: Beszéljünk ismét a halálközeli élményekről! Bemutatta nekünk, hogyan változnak meg az emberek az ilyen élmények hatására. Előfordulhat az említettektől eltérő utóhatás is?

Dr. Moody: Egy nagyon szokatlan utóhatást már négy alkalommal is megfigyeltem: Olyan emberekkel találkoztam, akik hirtelen inspirációt éreztek, hogy művészi alkotásokat hozzanak létre, annak ellenére, hogy korábban egyáltalán nem foglalkoztak ilyesmivel. 1986-ban beszélgettem egy Andren Lakey nevű fiatalemberrel, akinek megrendítő halálközeli élményben volt része. Az élmény hatására tudatosult benne hivatása, és azóta világszerte ismert látnok-művész lett belőle. Egy másik érdekes dolog, hogy vannak olyanok, akik röviddel a haláluk előtt érdeklődni kezdenek a költészet iránt, sőt néha még rímekben is beszélnek. Ezt már az ókorból ismerjük, azonban a vizsgálataim során úgy találtam, hogy még ma is gyakran előfordul. Az emberek leírhatatlan élményekre tesznek szert, és kényszert éreznek, hogy halálközeli tapasztalataikat valamilyen formában lejegyezzék. És ilyenkor előfordul, hogy költői eszközökkel fejezik ki magukat.

Rubenstein: Sok publikáció azt állítja, sőt még az Ön könyveinek a borítóján is azt olvashatjuk, hogy a halál utáni élet tudományosan bizonyított. Tényleg így van?

Dr. Moody: Egyáltalán nem. A halál közeli élményekkel kapcsolatos munkáimat nem tekintem a halál utáni élet tudományos bizonyítékainak.

Úgy gondolom, súlyos hiba, hogy népszerű kiadók ilyen gondolatokat terjesztenek. Amit mi végzünk, azt hiszem, inkább csak egyfajta előkészítő munka. Ismereteink a halál utáni életről nem érte el azt a pontot, ahol tudományos kérdéseket lehetne megfogalmazni. Azonban engem is, aki képzettsége szerint főként filozófus, bosszant, hogy mindig a tudományos bizonyítékokat helyezik előtérbe, mintha a tudomány lenne az Igazsághoz vezető egyetlen út. Társadalmunkban a tudománynak hódolunk, és benne keressük a választ mindenre. Ám a spirituális élet mélyen gyökerező alapkérdéseit nem lehet a tudomány eszközeivel kutatni. Tényleg nagyon zavart, amikor röviddel az Élet az élet után című könyvem megjelenése után a sajtó a halál utáni élet szakértőjének nevezett. Véleményem szerint nincsenek olyan szaktekintélyek vagy szakértők, akik megmondhatnák, hogy van-e élet a halál után. Ez egy olyan emberi kérdés, amit mindenkinek a szívével kell megválaszolnia.

Rubenstein: Hogyan viszonyul a médiához?

Dr. Moody: Nagyon elszomorít. A legkisebb mértékben sem szeretném a társadalmunkban meglévő sajtó- és információszabadságot megváltoztatni, de sajnálatos módon a média felfedezte, hogy a halálközeli élmények nagyon is alkalmasak arra, hogy sok pénzt keressenek velük, és hogy ezek az élmények kiválóan gondoskodnak a figyelemfelkeltésről.

Nem vagyok cinikus ember, és nem szívesen mondom, de a nagy manhattani kiadók a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoznak az Igazsággal. Már több mint húsz éve állok velük kapcsolatban, és el sem tudja képzelni, hogy mennyire elferdítik az információk tartalmát, és mennyire meg tudják változtatni a dolgokat. Biztos vagyok abban, hogy a legtöbb dolog, amit könyvborítókon, vagy néhány tőlem idézett szövegben olvasni lehet, csak kitaláció. Gyakran kapok felkéréseket, hogy írjak valamit, majd rengeteg időt töltök azzal, hogy a mondanivalómat óvatosan és pontosan fogalmazzam meg – és mire végül nyomtatásban megjelenik a könyvborítón, már régen nem az, amit én írtam; merő kitaláció az egész. Az egyszerűen leírhatatlan, amit ezek az emberek művelnek. Egyáltalán nem gondolkodnak el az Igazságról. Azt azonban tudják jól a kiadók, hogy mennyi pénzt kereshetnek rajta. Már évek óta mondom nekik: „Nem kell ebből szenzációt csinálni, hiszen már önmagában is éppen elég szenzációs. Teljesen értelmetlen, ha Önök ebből szenzációt akarnak csinálni.”

De Manhattanben ezt mindig jobban tudják. Ott találták ki azokat a történeteket is, mint pl. hogy Dr. Moody roppant bátor volt, hogy felfedezéseit nyilvánosságra hozta. Hallottam olyanról is, hogy szegény Dr. Moodyt üldözi az Orvosok Egyesülete, pedig a valóságban ennek épp az ellenkezője történt. 1970-ben az észak-karolinai Greenville-ben lévő Jarris Memorial metodista templomban volt az első előadás, amit a halálközeli élményekről tartottam. Utána a Kelet-Karolinai Egyetemen beszélgettem a témáról hallgatóimmal. Később sok meghívást kaptam orvosi egyesületektől. 1973-ban kezdtem el nekik kutatásaimról beszélni. Minden előadás után jöttek oda hozzám orvosok, akik maguk is átéltek halálközeli élményeket, és boldogok voltak, hogy végre valaki foglalkozik ezekkel; vagy akiknek betegeik számoltak be élményeikről. Sok orvos irányította hozzám betegeit, hogy beszélgetni tudjunk az élményeikről. Azonban a kiadók és a sajtó azt gondolták, hogy egy hajtóvadászatról szóló történetet jobban el tudnak adni. Hát ezért mesélték ezt a történetet. Az embereknek óvatosnak kell lenniük mindennel kapcsolatban, amit a halálközeli élményekről olvasnak vagy a televízióban látnak.

Rubenstein: De hol tudhat meg az ember többet a valódi tényekről?

Dr. Moody: Azt hiszem, létezik egy megoldás. Nem szükséges, hogy a kezükbe vegyenek egy szenzációsnak kikiáltott könyvet. Egyszerűen csak kérdezzék meg nagynénjüket, nagybátyjukat, a nagyszüleiket vagy valakit, akit már régóta ismernek és szeretnek. Sok embernek volt halálközeli élménye, akik biztosan elbeszélgetnének ezekről a tapasztalatokról olyasvalakivel, aki felé bizalommal vannak. Így majd mindent első kézből tudnak meg...



Az interjú folytatása a Grál-füzetek 7. számában jelenik meg.