MEZOPOTÁMIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET Gilgames teremtéstörténet
2006.07.01. 12:51
Negyedik tábla
Készítettek lakást, fejedelmit, Marduknak; uralkodóként ült le a tanácsban. "Dicsőséges az istenek között; páratlan sorsú, anui parancsú! Te legnagyobb az istenek között; páratlan sorsú, anui parancsú! Mától szavad másíthatatlan: bárkit lesujthat s fölemelhet; ha mit mondasz, változhatatlan; Parancsod porba szögez, föld alá nyom!
Senki az istenek közül határaidat át ne lépje! Gondod legyen hajlékaira, templomodban számukra hely adassék! Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk - ímé, minden hatalmat rád ruházunk! Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal s fegyvered élével sujts a gonoszra! Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg, de a rossz-tévő istent tönkrezúzzad!"
Köntöst vontak elő legottan s szólván szólottak elsőszülöttjükhöz: "Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének: rombolni vagy teremteni akarj - máris úgy lészen! Parancsold: tűnjön el a köntös! S parancsold megjelenni újra!" Parancsolá s eltűnt a köntös. Parancsolá s újra megjelent.
Teremtő erejét látván az istenek, hódolának néki: "Marduk király!" Trónra ültették, jogarral, palásttal tisztelték meg s hatalmas fegyverekkel. "Menj hát s oltsd el Tiámat életét! Vérét a szelek hordják széjjel!"
Midőn az isteni Atyák Bél sorsát ekként kijelölték, üdv és áldás lőn szent döntésükön. Íjat hajlít, érc-inú fegyveréül, nyílvesszőt illeszt a fölvont idegre, jobbjában szörnyű buzogányt emel, tegzét, íját oldalára akasztja. Arcát villámfénybe meríti, lobogó lánggal tölti tagjait. Hálót bont ki Tiámat vesztésére, sarkait a négy szél kezébe adja: Kelet, Nyugat, Észak, Dél szele húzza feszesre az Anu-adományozta hálót. Szélvész-vihart, forgószelet, vad orkánt kavar és föltámasztja sorra valamennyit: a Négy Szelet, a Hét Szelet, a Zavar-keltőt s Balsors-fölidézőt - szabadon engedi a szeleket, Tiámat vesztésére küldi őket.
Ott megmarkolván roppant abúbu-fegyverét, az Úr porrá-rontó viharszekérre hág; fogva két-két tüzes mén jobbról s balról rúdja mellé: "Elárasztó", "Kegyetlen" s "Megölő", "Ráró-szárnyú" - méreggel töltvék horgas fogaik; maguk az eltiprást és legázolást kitanulták: harcban hősök, küzdelemben kemények, elő-özönölnek jobbról s balról. Marduk harci köntöse Borzalom, Marduk harci köntöse Rettenet, iszonyú fény beborítja fejét; útnak ered, Tiámatra kirobban, arcul fordulva rá, futton fut, hogy elérje! Szájréséből parázs módjára süt vörös-agyag nyelv, bűvös erejű, kezében fű, amely fölszívja majd a nyálban benne-égő mérgeket. Köréje gyűltek a nagy istenek, köréje gyűltek valahányan; köréje gyűltek és hangos torokkal magasztalták Bélt, Éa hős fiát. Az Úr pedig vesébe-látón pillantott Tiámatra; szeretője Kingu szívét is át-meg átkutatta; tekintetétől Kingu tervei rossz fonálként összegubancolódtak; balul ítélt, visszakézről esett mindenik tette, mint az esztelennek.
Az istenek, akik Kingu nyomában jártak - torlódva torpantak, ijedten. Tiámat meg felordított vadul, dühös káromlás párállott ki torkán: "Lám csak az Úr, a Megmentő, a Fölkent! Akiért édes bortul részegültek!"
Fölemelvén roppant abúbu-fegyverét, Tiámathoz az Úr ekként szólott: "Éles foggal te reánk agyarkodtál, mérget neveltél, hadat készítettél. Hogyan mertél dacolni az Atyákkal, setét haraggal meggyűlölve őket? Hogyan merted Kinguval, szeretőddel, bitorolni az anuság hatalmát? Ansar ellen, az ég királya ellen, kárt és veszélyt cselekedni akartál és bosszút venni én atyáimon, az okos tanácsú isteneken? Most hát készülj, kapj fegyverre s kerülvén arcul reám, vívjunk meg becsülettel!"
Bél hangos szavát hallván, Tiámat eszeveszett dühhel tajtékozott; két lába, mint gyökeréből szakadt két nagy szálfa, zuhanva megindult. Majd fölvijjogott kés-torkú keselyként, átokszavait a szelekbe szórta - átokszavait és varázsigéit. Köréseregeltek az istenek, harcra élesítvén fegyverüket. Törni egymást rugaszkodtak keményen Tiámat és istenek-bölcse Marduk, rugaszkodtak nagy halállal kezükben - ám az Úr vetett hálójába Tiámat vakul belelépett s ijedtében nagyra tátotta száját; akkor Marduk küldé a szeleket, Tiámat szájrésébe valamennyit, hogy, bár akarta, sem csukhatta többé össze szétnyílott ajakát; a szelek megtöltötték bensejét, szíve elakadt, hab hörgött ki torkán; az Úr pedig tollas nyílvesszejét a Ragyogó mellébe lőtte, majd pallosát reávivé, derékban egy csapással kettészakasztván. Meggyőzvén őt, eloltván életét, sarka alá gyűrt tetemét taposta.
Sereg közül vezért kikapván, széjjelszórta népét, az isten-hordát; megreszkettek s félszből mozdulva csak, menekülni vágytak az istenek. Ám Bél rabul ejté s erős hurokkal hálójához kötözte őket; fegyvereiket összerontá; eb testüket barlangba zárta. Sírásukra feldübörgött a föld, jajjaikba a menny-ég belerezzent.
Tömlöcben a Tizenegy Teremtmény is, az iszony-lehelők, kik rémülettel riasztják az élők szívét. Vértajték vasba vert tagjaikat beborítja.
Bosszúját vette Marduk Kingun is - ledöntvén, földre nyújtá s átaladta a halál istenének. A bitorolt sorstáblákat letépte melléről és pecsételvén pecséttel, maga nyakába kötötte őket. Ellenségen győzedelmet aratván - kit megölvén, kit meg rabszolga-szíjra fűzvén - Ansarnak dicsőséget szerzett hős Marduk, Éa szándokát betöltvén.
Majd Tiámathoz térült diadallal, térdével nyomta, lábával taposta: csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenül ketté hasítá; üres ereit késsel átalmetszé - majd a tetemet a Északi Széllel rejtekhelyre vitette. Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak, s uralkodóhoz méltó üdvözlő-ajándékot küldtek Marduknak.
Pihent az Úr, a holttestekre nézett s bölcs gondolat, teremtő szándék fogant szívében. Kettévágta Tiámat törzsét, két félre, mint kagylót, osztotta egyik feléből teremtette a magas égnek kupoláját; zsilipeket rakott alája, zsilipek mellé őrízőket s megtiltá, hogy a fenti vizeket parancsa nélkül kieresszék. Végighalad Bél a nagy égen, végighaladt, szemlélte művét. Nudimmud háza ellenében, Apszu fénylő hajléka mellett megállott, s gonddal méregetvén az Óceán fölépítését, hasonmását is megformálta, megalkotta az Ésarrát is, megalkotta az Ésarrát is, megformálta az égnek boltját: Anu, Enlil és Éa isten városát felmagasította.
|