EGYIPTOMI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtés

Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.

A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját.

A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. (Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliopolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé; talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.

Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.

A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.

Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: Ré; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt.

E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

Az emberek pedig nem tisztelték az égieket, és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:

- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem, és te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamire készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.

- Gyermekem, Ré - felelte a fenséges Nun -, te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedtől megrettennek az összeesküvők.

Ekkor Ré szemét a földre irányította, és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől. De az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek; az istenek azonban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét, és a szem alászállott Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé.

Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget, és így szólt:

- Hívjatok villámgyors bárkákat, amelyek úgy siklanak, mint az árnyék.

Előálltak a sebes hajók, és a hatalmas isten így szólt:

- Siessetek Elephantinéba, és hozzatok rengeteg italt.

A szolgálólányok komlóból sört készítettek, és Ré vörösre festette a folyadékot. A vérszínű sört óriási edényekbe töltötték; hétezer korsó telt meg a részegítő nedűvel.

Másnap hajnalban - midőn Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket - Ré így szólt:

- Megmentem a halandókat az istennő bosszújától!

Megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket a sörrel; és amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstolt, kedvére valónak találta, és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, vérük festette vörösre a föld színét s a vizeket.

Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről.

- Elfáradt a szívem - szólt -, nem akarok többé az emberek között lenni.

Felszállt bárkájára, és elindult a menny ragyogó útjain.

(Román József feldolgozása)