AFRIKAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

Legenda a világ kezdetéről

Ezt az apám mesélte el nekem, ő meg az apjától hallotta; réges-régtől fogva, a világ kezdetétől száll így ez a történet.

A dolgok kezdetén, mindennek az elején, mikor még semmi se volt, se ember, se állat, se növény, se ég, se föld, semmi, semmi, de semmi, csak az Isten volt, és úgy hívták, hogy: Nzamé. És három Nzamé volt: Nzamé, Mebere és Nkva. Kezdetben teremtette Nzamé az eget és a földet. Az eget magának tartotta fenn. A földre pedig rálehelt, és lehelete nyomán megszületett a szárazföld és a víz, mindkettő a maga helyén.

Nzamé mindent megteremtett: az eget, a napot, a holdat, a csillagokat, az állatokat, a növényeket, mindent, mindent. És amikor befejezte mindazt, amit ma is magunk körül látunk, magához hívta Meberét és Nkvát, és megmutatta nékik a művét.

- Jól van-é minden, amit teremtettem? - kérdezte.

- Igen, jól van - válaszolták azok.

- Van még valami tennivaló?

És Mebere és Nkva így feleltek:

- Látunk nagyon sok állatot, de nem látjuk vezetőjüket; látunk nagyon sok növényt, de nem látjuk a mesterüket.

És hogy az élőlényeknek és mindennek vezetőt adjanak, kijelölték az elefántot, mert bölcs volt; a tigrist, mert erős volt és ravasz; és harmadiknak a majmot, mert hamis és hajlékony volt.

De Nzamé még jobbat akart, és egy élőlényt teremtett, s ez az élőlény nagyon hasonlított mind a hármukra: egyikük az erőt, másikuk a hatalmat, s a harmadikuk a szépséget adta néki. S aztán így szóltak mind a hárman:

- Tiéd lesz a föld, és te leszel a feje mindennek, ami csak van. Tiéd lesz az élet, mint ahogy a miénk is, minden a te parancsodat követi majd. Te leszel az Úr!

Nzamé, Mebere és Nkva visszatértek hazájukba, az égbe, az új teremtmény pedig egymaga maradt idelent. És minden engedelmeskedett neki.

De az állatok között az elefánt maradt a legelső, a tigris a második és a majom a harmadik, mert Mebere és Nkva őket választotta elsőnek.

Nzamé, Mebere és Nkva így nevezték el az első embert: Fam - és ez azt jelenti: erő.

De az első ember sorsa rosszra fordult. Büszke volt hatalmára, az erejére és a szépségére - mert e három tulajdonságban túltett az elefánton, a tigrisen meg a majmon is -, büszke volt arra, hogy minden állatot legyőzött, és gőgös lett, megvetette és nem akarta imádni többé Nzamét:

Jéjé, holá, jéjé
fent az Isten, lent az ember
jéjé, holá, jéjé
az Isten: Isten,
az ember: ember,
egyik is, másik is úr a maga honában
egyik is, másik is ura otthonának.

Isten meghallotta a dalt. Kinyitotta a fülét:

- Ki énekel ott lent? - Keress, kutass - válaszolt Fam. - Ki énekel? Jéjé, holá, jéjé! - Ki lenne hát? Én vagyok az, én! - kiáltott erre Fam.

Isten megharagudott, és magához szólította Nzalánt, a mennydörgést:

- Jöjj, Nzalán!

És jött Nzalán, rettenetes robajjal: bumm-bumm! És az ég tüze lángokba borította az erdőt. Mint valami óriási fáklya égett minden. Füí, fü, füí! - és minden lángolt. A földet erdők borították, mint manapság, de égtek a fák, a növények, a banánfák, a maniókafák, a földimogyoró bokrai - minden elaszott; égtek a vadak, a halak, a madarak - minden elpusztult, minden meghalt. De mikor Isten megteremtette az első embert, így szólt hozzá:

- Nem fogsz meghalni.

És amit Isten egyszer ád, azt nem vonja vissza többé. Az első ember megégett; vagy nem tudom, mi történt vele. Él, de vajon hol? Apám nem mondta meg nekem, s így én sem tudok róla semmit, várjatok hát egy kicsit.

De Isten lenézett a földre, és az fekete volt, kihalt, egyhangú, szégyellte magát, és valami jót akart teremteni. Nzamé, Mebere és Nkva tanácsot tartottak és nekifogtak:

A fekete szénnel borított földre újabb földréteget raktak; és kinőtt egy fa, és nőtt, nőtt, és amikor egy levele a földre hullott le, az nőni és járni kezdett, és állattá változott: elefánttá, tigrissé, vagy éppen antilop lett belőle vagy teknősbéka, avagy másféle, mindenféle állat.

És ha vízbe hullott egy levél, az úszni kezdett, és hal lett belőle, rák, osztriga, kagyló és sok-sok más víziállat. És újra azzá vált a föld, ami volt, és ami ma is még.

Így van ez, gyermekeim, s hogy így van, arra bizonyság, hogy sok helyütt, ha ásni kezdtek a földben, vagy akár a földön heverve, kemény, fekete, de törékeny köveket találtok; dobjátok a tűzbe, s a kő égni fog. Ezek a kövek a régi, elégett erdők maradványai.

Nzamé, Mebere és Nkva tanácsot tartottak: Kell, hogy vezetőjük legyen az állatoknak - szólt Mebere. - Helyes, vezető kell nekik - mondta Nkva. - Alkossunk újra egy embert - szólt erre Nzamé -, egy embert, aki olyan lesz, mint amilyen Fam volt, olyanok lesznek a lábai, a karjai, de a feje nem lesz olyan, és ismerni fogja a halált. És így is lett. Ez az ember, barátaim, olyan volt, mint ti meg én.

Ez az ember volt az első igazi ember, mindnyájunk atyja, és Nzamé elnevezte Szekuménak. De Isten nem akarta magára hagyni. Így szólott hozzá:

- Végy egy fát, és csinálj belőle asszonyt magadnak. Szekumé így is tett, és az asszonyt Mbongvénak nevezte el.

Két részből teremtette Nzamé az embereket. Szekumét és Mbongvét is: az egyik rész kívül volt, úgy hívjuk, hogy:

Gnul, a test, a másik rész a Gnulban él, és úgy hívjuk, hogy: Nszisszim.

Nszisszim veti az árnyékot, Nszisszim és az árnyék egy és ugyanaz. Nszisszim élteti Gnult, Nszisszim megy el sétálni éjszakánként, mikor mindenki alszik, és Nszisszim elszáll, ha meghal az ember. De Nszisszim nem hal meg, amíg a Gnuljában van. Tudjátok-e, hol lakik a Gnulban? A szemben. Igen, a szemben - az a kis fekete pont, amit ott láttok a szem közepén, az a Nszisszim.

Ott fenn a csillagok égnek
és itt lent ég a tűz.
A szén a tűzhelyen,
a lélek a szemben -
felhő, füst és halál.

Szekumé és Mbongvé boldogan éltek idelent, és három fiuk született, az első Nkur, a buta, a rossz, a második Bekalé, aki semmire sem gondol, és ez hordta hátán a harmadikat, Méfert, aki ügyes volt és jó. Leányaik is voltak - de mit tudom én, hány volt, és a három fiúnak is születtek gyermekei és azoknak is. Méfer a mi törzsünk atyja. A többi a többi törzseké.

Az első embert, Famot Isten a földbe zárta, és egy hatalmas nagy kővel elzárta a kijáratot; de ó, a hamis Fam hosszú-hosszú ideig ásott, és egy szép napon kibújt a napvilágra.

Ki bitorolja az ő helyét e földön? A többi ember. És ki esküdött bosszút az emberek ellen? Fam. És ki az, aki mindent megtesz, hogy ártson nekik? Fam. És ki az aki elrejtezik az erdők mélyén, hogy megölje őket, a vizek mélyén, hogy elsüllyessze csónakjukat? Fam, a hírhedt Fam.

Csönd! Ne beszéljünk olyan hangosan. Hátha hallgatózik?

Maradjatok csöndben,
Fam rejtezik itt,
s az embereket bajba dönti;
Maradjatok most csöndben itt!

Isten pedig törvényt adott az embereknek, az ő teremtményeinek. Magához hívta Szekumét, Mbongvét, fiaikat és lányaikat, mindenkit, kicsinyeket és nagyokat, nagyokat és kicsinyeket.

- Íme - így szólt -, a jövőre törvényt adok néktek. Engedelmeskedjetek neki:

"Ne lopj a saját törzsedben!"

"Ne ölj meg senkit, aki nem ártott neked!"

"Ne egyél meg senkit éjszaka!"

Többet nem is kívánok tőletek. Éljetek békén falvaitokban. Aki pedig meghallgat engem, azt megjutalmazom, megadom a jussát, a többieket megbüntetem. Így lészen.

És hogy bünteti meg Isten azokat, akik nem hallgatnak rá? Íme így:

Mikor meghalnak, nem nyughatnak, bolyongnak az éjtszakában, jajgatva, szenvedve. És mikor sötétség borul a földre, a félelem órájában bemennek a falvakba, megölik vagy megsebesítik azokat, akikkel találkoznak. És minden rosszat elkövetnek, amit csak elkövethetnek.

Az ő tiszteletükre táncoljunk a Kédzam-kédzam gyásztáncot, de ez sem segít. S mikor aztán minden ismerősük meghalt, csak akkor hallják meg Ngofiónak, a halál madarának szavát. És akkor aztán egyre soványabbak és soványabbak lesznek, s végül is meghalnak. Hová jutnak ezek, gyermekeim? Ti éppolyan jól tudjátok, akárcsak én. Mielőtt átkelnének a napfolyón, hosszú-hosszú ideig egy nagy lapos kövön ülnek és fáznak, nagyon fáznak.

A hideg és a halál, a hideg és a halál,
szörnyű még hallani is,
A hideg és a halál, a hideg és a halál,
ó anyám, szörnyűség.

És mikor mind átkeltek a Békum-folyón, Nzamé hosszú-hosszú időre bezárja őket az Otolánba, arra a szörnyű helyre, hol annyi a borzalom.

A jók pedig visszajönnek haláluk után a falvakba, de ők szeretik az embereket, a temetési ünnepségeket és a gyásztánc jólesik szívüknek.

Éjtszaka eljönnek azokhoz, akiket szeretnek, kellemes álmokat hoznak nekik, megtanítják őket a hosszú életre, gazdagságra, hű asszonyok szerzésére és sok gyermek nemzésére, és kioktatják őket, hogyan öljenek meg sok állatot a vadászaton. Így tudtam én is megölni legutóbb egy elefántot.

S mikor meghaltak mindazok, akiket életükben ismertek, csak akkor hallják meg Ngofiónak, a halál madarának hangját; és akkor egyre kövérebbek és kövérebbek lesznek, s végül is meghalnak. És aztán hová jutnak gyermekeim? Ti éppolyan jól tudjátok, akárcsak én. Isten felviszi és odaülteti őket maga mellé az este csillagába. Innen tekinthetnek le ránk, és látnak minket, és örülnek, ha látják, hogy megőrizzük az emléküket. A halottak szemei teszik olyan fényessé az este csillagát.

Íme: engem, Ndumembát az apám, Mba tanított erre, ő is az apjától hallotta, de hogy a legelső kitől hallotta, azt nem tudom, mert én nem voltam ott. Így volt.

(Radnóti Miklós fordítása)