Égi Világosság
Összeállította Dr Pataky Árpád 2006.07.27. 19:58
Tartalom
Beköszöntő........................................................................................... 2
Élet és halál........................................................................................... 8
Csevegés a szellemvilágból.................................................................. 14
Crookes kísérleteinek értéke korunk szellemi iránya szempontjából...... 20
Karácsonyi ima................................................................................... 24
Két levél............................................................................................. 26
A chicagói tűzkatasztrófa..................................................................... 28
Befolyások alatt ................................................................................. 31
Innen-onnan........................................................................................ 35
Ami az italozás hátterében áll............................................................... 44
Márciusi tél......................................................................................... 56
Beköszöntő
2006. Vízkereszt utáni munkahét első napján elöntött a nyugalom annak tudatában, hogy a JÁNOS evangélium és a JELENÉSEK szellemi magyarázata VII. kiadványként a nyomdában van. Aztán eszembe jutott az is, hogy a kötet végszavában elköszöntem az olvasótól, és hirtelen agyamba villant: mi lesz ezután, mivel telnek majd hétköznapjaim? Pihenéssel alkotás helyett?! Megrezzentem és máris indultam könyvszekrényem felé, kiemelni onnan akármit. Az Égi Világosság 1904-es elrongyolódott kötetét emeltem ki a sorból úgy, hogy kinyitáskor annak szétvált első fele a bal, második fele pedig a jobb kezemben éppenhogy megmaradt. Rápillantva a jobb oldalira, ott legfelül a 415. oldal nagybetűs “Irodalom” rovata ezzel a kiemelt szöveggel meredt rám: “Élet és halál.” Kiadja: Gabányi Árpád.
Aki ismeri spiritológiai vesszőparipáimat, elképzelheti, milyen érzések fogtak el a szöveg olvasásakor. Ezért most sem tudom megállni a teljes szöveg ideillesztését:
Élet és halál.
Kiadta 1904-ben Gabányi Árpád.
Ismét egy szellemkönyv fekszik előttünk, valóságos szellemközlemény, mely egy hajdani “magyar prédikátor”, valószínűleg református papnak a súlyos földi buroktól már rég megszabadult szellemétől származik. Az egész elbájoló kis könyvet az első szótól az utolsóig ez a szellem diktálta egy fiatal médiumnak, és ha erre nézve nem képezne elegendő biztosítékot Árpád testvérünk szava, aki ezt az érdekes és értékes kis könyvet közzétette s akinek komoly spirituális meggyőződéstől áthatott szava kizár e tekintetben minden kételyt, úgy bizonyára a legfényesebb bizonyságot szolgáltatja a könyvecskének tiszta szellemi forrásból származása mellett magának a könyvnek tartalma.
A megdicsőült prédikátor, akit a török világ idejében rabláncra fűzve hurcoltak el Kis-Ázsiába s ott valami török bégnek rabszolgaként adtak el, elmondja nekünk földi életének rabságban eltöltött részét, a könyvecske második részében pedig beszámol a szellemvilágban évszázadokon keresztül szerzett tapasztalatairól, illetőleg ezeknek csak ama részéről, melyet velünk, a még nehéz fóldi burokban vánszorgó szellemtestvéreivel, fejlődési fokozatunkhoz képest ismertetni lehet és szabad.
A legmelegebb krisztusi szeretet vonul végig a valóban mesterileg megírt közleményen, s amit nekünk a szellemvilágról, a mi naprendszerünkről, a világrendszerekről elmond, az nemcsak hogy teljes összhangban van azzal, amit a szellemtanból, a “Szellem, erő, anyag” révén s egyéb tiszta szellemforrások nyomán tudunk, hanem – úgyszólván – lapidáris rövidséggel és mégis mindenki által tisztán megérthető, minden frázistól mentes egyszerűséggel állítja elénk a túlvilági életet annak a földi ember által alig felfogható nagyszerűségével s a földi rendeltetését hűen betöltött emberre ott váró örömök és gyönyörök magasztosságával.
Igaz testvéri szeretet ösztökélte a néhai prédikátort tapasztalatainak közlésére, azért, hogy a “szellemtestvérei, ha okulhatnak rajta, okuljanak, ha élvezetesnek találják, élvezzenek”.
Hát bizony okultunk is, élveztünk is. Lehetetlen meg nem éreznünk, hogy igaz a prédikátornak minden szava, hogy a szolidaritás a legnagyobb szellemi törvény, mely összefűzi az egész szellemvilágot, és hogy ebből a szolidaritásból szükségszerűleg és ellenállhatatlan logikával folyik az általános testvéri szeretet, mely nem ismerhet semmiféle különbségeket, csak fejlődési fokozatokat, hogy valamennyiünknek vissza kell térnünk ahhoz az ősforráshoz. melyből kiindultunk és hogy csak saját akaratunktól függ ezt a nagy utat egyenes, felmenő, nehéz és tövises úton megtenni. avagy a kényelmesebb, de lejtős úton évezredeken át kínlódva és bajlódva kerülő úton.
Ez a közös rendeltetésünk kapcsol össze bennünket örökre s ennek keretében belül az egyéni rendeltetések csak ideig-óráig választhatnak el bennünket egymástól.
Megtanuljuk belőle, hogy a perzsa mágusok több mint száz éves földi ivadéka és a Mohamed hitén élő török rézműves, öntudatlanul bár, Krisztus evangéliuma szerint élnek és embertársaik irányában igazi krisztusi szeretettel, elnézéssel és részvéttel viseltetnek.
Látjuk belőle, hogy a kereszténység magvát, mely a predikátor hívő lelkében szunnyadott csak, a “perzsa mágusok” ivadéka ébresztette, fejlesztette és hogy “a hithez, mely a krisztusi tanokból lelkében kivirágzott, a spiritizmus talaja új erőt adott s azt hatalmas fává növelte”.
Megismerjük belőle, hogy a földet körülfogó s a föld hatáskörébe tartozó léggyűrűkben (szférákban) vannak bukó, emelkedő és stagnáló szellemcsoportok, és mindezeknek ismertetett túlvilági életviszonyai bizalmat, szeretetet, hitet, reményt öntenek belénk, ébresztőleg, serkentőleg hatnak reánk.
Megtanuljuk belőle a földön alakuló kultúrák keletkezését, a naprendszerünk különféle világain uralkodó életet és hogy nincsenek elkülönített határok a mindenségben, hanem a fokozatok a hasonlók vonzásának törvényénél fogva észrevétlenül ömlenek át egymásba.
De nem lebbenti fel előttünk a magasabb világok szelleméletének rejtélyét, melyet szellemi fejlődésünk hosszú útján leszünk csak képesek megérteni, és nem ismerteti meg velünk létezésünk végokát és végcélját, mert ez csak Istenben lehet, ezt csak Isten tudhatja, aki nekünk megfoghatatlan és elérhetetlen s akit nekünk kifúrkészni, kikutatni meddő vállalkozás volna.
“Ne kutasd, de keresd!
Imádd és szeresd!”
Így szól a prédikátor, és mi hálatelt szívvel, felemelt és meghatott lélekkel vesszük és olvassuk az ő szeretetteljes, magasztos közleményeit. (ÉV 1904/3. sz. 415–416. o.)
*
A 102 oldalas művet természetesen folytatásokban hozzuk majd, eredeti, a 102 évvel ezelőtti “cz” stb. írásszabályok szerint nyomtatott alakban, miután annak beszerzése két napon belül imígyen történt meg:
Alig bírtam kivárni a keddi napot, hogy felkereshessem a hétfőn zárva tartó Széchényi Könyvtárat. Három órai várakozás után végre megrendelhettem a könyv másolását, de azt csak este hét órakor vehettem át, vagyis mindez két taxi jövet-menettel volt csak megoldható az otthoni béke megőrzése mellett. A taxisok látták rajtam, hogy nem vagyok mai gyerek, és rákérdeztek, mit keresek ilyen későn a Széchényiben? Elmondtam nekik a történteket és a velejáró létkérdések problematikáját, azok irodalmával együtt, mire mindketten indíttatást éreztek annak megismerésére és az eddigiekből egy-egy kötet elfogadására, mert utasvárás közben van idejük olvasni.
Mindezt azért bátorkodtam ilyen őszintén leírni, hogy az eset és a jelen füzettel induló ismeretanyag is eszközül szolgáljon a Kör tagjainak hasonló “utolsó órás” munkálkodásához. Adja az Úr!
Ez előtt mintegy négy esztendővel azokon a spiritisztikai seanceokon, melyeken egyik kedves barátom és testvérem volt az irómédium, váratlanul és idézés nélkül jelentkezett első izben 1899. deczember 15-én egy magyar prédikátor szelleme. Kérdésünkre, hogy ő ki volt, ezt irta ő maga:
“Magyar pap voltam; praedicator.
Meghaltam török fogságban.”
Ez a kedves szellem aztán majdnem minden seanceon jelentkezett, s nagyon sok érdekes közleményt kaptunk tőle. Egy alkalommal előhozta, hogy valami hosszabb dolgot szeretne nekünk diktálni. 1900. április hó 20-án kérdést intéztünk hozzá, hogy mikor kezdjük el irni azt a munkát? Ő április 23-át tüzte ki; megjegyezvén, hogy “mindig öste ” irjunk és ne többet egy óránál. Majd ezt kérdeztem tőle:
Én: Nem sziveskednél megmondani, hogy tulajdonképen miről fog szólni az a munka?
Ő: Éppen azt akartam elbeszélni. Lehet a czime:
“ÉLET ÉS HALÁL.”
Messzire nyúlik ki a fonala. Évszázadokkal ezelőtt szomorú rabságomban a morajló tenger partján álldogálva ragadt meg az a gondolat : “Mi hát az élet és mi a halál?
A hatalmas probléma, mely oly mélyen foglalkoztatta minden időben az emberi kedély- és gondolatvilágot, lebilincselt engem is és most annyi hosszú év küzdelme, tapasztalása és fáradságos munkája után egy magasabb nézőpontról csendes megnyugvással és tudással tekintek szét az előttem feltáruló látkörben. Azok az irányeszmék, melyek az Igazsághoz közelebb visznek bennünket, élnek, munkálkodnak én bennem és vezérelnek további utaimon. Beutaztam óriási téreket. Láttam a csillagok számlálhatatlan világát nyüzsgő életével, örökös elmulásával, örökös körforgásával az életnek, – mely még a halálban is élet marad. Hiszen elveszni, elmulni nem vész el, nem múlik el semmi; csak átalakul. Más formában, más körülmények között folytatja a rámért utat, mely egyetlen czél felé vezet.
Nos, körülbelül az én utazásaim reflexiói lesznek abban a munkában megörökitve.”
Erről a dologról azon este többet nem beszéltünk, de április 23-án hozzáfogtunk a munka megirásához. A szellem diktált, a médium pedig irt; még pedig rendkivül gyorsan irt, s mi megkaptuk az Előszó-t, a Bevezetés-t, s az egész I. fejezetet. Majd folytattuk az irást április 25-én, május 4, 5, 12, 14, 15, 18, 25-én. Összesen kilencz este. Ekkor jelentette a diktáló szellem, hogy ez a munka Első része. A Második részt majd az ősszel fogja diktálni. Ugy is történt. Október 30-án hozzáfogott a diktáláshoz és hosszabb hónapokra terjedő szüneteket tartva, a következő 1901. év junius 10-én megkaptuk az egész munkát, melyet betüről betüre, szóról szóra, a legcsekélyebb változtatás nélkül itt közlök.
És ezzel most én leteszem a tollat.
A mi következik, az elejétől végig a szellem műve.
Hála a Mindenható Istennek, a ki megengedte!
Köszönet a kedves szellemtestvérnek, a ki diktálta!
Béke és szeretet velünk!
Budapest, 1904. május 1.
Gabányi Árpád.*
* Gabányi Árpád (1855–1915), a Nemzeti Színház kiváló jellemszínésze, formailag ugyan nem volt az Egylet tagja, de hervadhatatlan érdemeket szerzett családjával együtt a spiritizmus tanainak kitartó terjesztése által. /kyÁ/
ÉLET ÉS HALÁL.
Előszó.
Messze, messze tájakról visszatérő, tapasztalatokkal megrakodott testvéretek elétek terjeszti lelkének kincstárát és hálát ad a Mindenhatónak, hogy veletek megoszthatja a világegyetem ismeretének gazdag tudását.
Ne vegyélek kérkedésnek, ne vegyétek versengés által felbuzdult kebel fellépésének, hogy én elétek adom jelen könyvemet. Szerény vagyok. Nektek irtam földi testvéreim. Nem mondom, hogy tulbecsüljétek. Nem mondom, hogy nagyon előtérbe helyezzétek, de én a sziv, az emberi lélek igazi hangján szólva, szeretetet, igaz szeretetet akarok nektek nyujtani csak.
Bevezetés.
A nap húnyófélben és aranyszinü, búcsúzó sugarai a lassan morajló, kék tenger hullámain tánczolnak.
Egy férfi áll a part fövenyén. Szeme sóvárgón tekint a vizek határára. Sóvárgón tekint a kék égboltozatra. Sóvárgón tekint a végtelenségbe nyuló, meszszi tengerre. S látja megszületni a ringó hullámot, látja megszületni a játszi tengertajtékot, – látja viszont őket elmulni lassan-lassan, amint a hullám a part fövenyén elenyészik, – amint a hab kilocscsan a szomjas, sárga homokra…
Ime, ezek már csak voltak. Elmultak!…
De az elsimult hullám, az eltünt tengerhab helyébe ujabb hullám, ujabb hab lép, – s a tenger képe nem változik soha.
A gondolkodó ember lelkében feltámad valami homályos tudat; – valami szomj az ismeretlen után; – valami kétség, mely őt fellebbenteni készti a lét és nem lét határát altakaró sürü, fekete fátyolt.
S gondolkodik, – gondolkodik.
Napok, hónapok, évek múlnak lassú egyformaságban, s ő egyre emészti önmagát. Egyre kutat a lélek örvényeiben. Egyre kutatja a legtitokzatosabb dolgot, mely az emberiséget annyiszor s oly mélyen foglalkoztatta már: a lét és nemlét kérdését, – az életet és halált.
Mikor e férfi, mint egyén, egy ujabb korba, egy magasabb, fejlettebb légkörbe került, még akkor sem hagyta el őt az a mérhetetlen, csillapithatatlan szomjuság, mely emésztette mint földi anyagba burkolt egyént.
Egyre kutatott. Egyre kereste a magast és a mélyet. Egyre járta a messze tájakat, a csillagok miriád birodalmait és ime most – száz és száz év után – tett tapasztalatainak visszhangját e könyvben szellem testvérei kezébe teszi le, hogy ha okulhatnak rajta – okuljanak; ha élvezetesnek találják, – élvezzék. Ha pedig nem tetszik valakinek, – az dobja félre, mert nem akarja terhelni vele senki.
Tulajdonképen e könyv nem foglalkozik a spiritizmus tudományos fejtegetéseivel, magyarázataival. Ez nem tudományos könyv. Nem predikácziók gyüjteménye.
Ez nem egyéb, mint a világtér számos pontját bejárt lélek emlékeinek szerény gyüjteménye.
Ne is számitson senki, hogy szorosan vett tudományos fejtegetéseket, tanitásokat, mint határozott czélzattal felruházottakat fog benne találni. Óh, nem! De azért felleli benne – bevonva egy lélek alanyiságának zománczával – mindazt, a mit hasonló úton nyert könyvekben feltalált.
Ezek az én úti emlékeim.
Ezek az én legdrágább kincseim.
ELSŐ RÉSZ.
I.
A török rab.
Hazájából elhurczolták messze, messze délszaki tájakra. Kiragadták szerető családja, imádott nemzete, hozzátartozói köréből és a durva önkény – mely azonban a korszellem bélyegét viselte magán – tönkretéve megkezdett életczélját, egy ismeretlen uj világba, szokatlan környezetbe, szokatlan körülmények közzé lökte őt.
Igazán olyan volt, mint a hajótörött, ki a hajónak utolsó deszkáján, a vészes hullámokon hányódva, hirtelen egy előtte ismeretlen, távoli szigetre vetődik ki.
Az a deszkaszál, melybe kapaszkodva életét fentartotta, nem volt egyéb, mint a hit, – a sziklaerős hit.
És ez a hit csakugyan erős volt.
Erősebb, mint a földi halandó keblét átható minden más érzés, gondolat és emlék.
Ez a hit volt élete megmentője.
Messze tájakon bolyongva, látva az élet ujabb alakulatait, látva az emberi érzelem- és kedélyvilág más irányban való kifejlődését: feltámadt kutatási hajlama, a távolból idegenbe vetődött, szegény hazátlannak.
Ez a hazátlan török rab én voltam.
Elmondok egy pár történetkét abból az időből, abból a messze tünt korból.
* * *
Künn sétálgattam az egyik stambuli temető turbános sirjai között.
Szomorú platánok, sötétzöld cypruslombok hajoltak le a kővel fedett sirokra.
Távolról a nagy város elhaló moraja, az ünneplők zsivaja hangzott ki, lágy zenévé szelidülve.
“Bairam ünnepe volt.”
Minden igazhivő török örömujongással üdvözölte az esthajnal fénycsillagát, mely a bőjt végét jelentette, s egyuttal a mahomedán farsang kezdetét is.
Én elmerengve jártam a nagy, széles temetői utat, s visszagondoltam az enyéimre, kik most – távol tőlem és nélkülem – magyar véreik körében, igaz áhitattal, Istenüket saját hajlékaikban imádhatják.
Nekem tagadnom kellett a hitet. Engem kigunyoltak vele és megkorbácsoltak érette…
Amint igy andalogva jártam-keltem a cyprusok árnyán, meglátok egy rongyos hadsit, ki – nem törődve a nagy város ünnepi zajával, nem gondolva az ilyenkor rendesen történni szokott ajándék és alamizsna osztogatásokkal – hallgatagon ült egy pázsitos hanton, egy nagy cyprus árnyékában, s szemeit révedezve jártatta távoli mezőkön, kékellő hegyeken, a csillogó tengeren, melyen fehér vitorlák jöttek-mentek.
|