A szellemi elmélyedés egypontúságának megvalósításához nagyon segítő a mentrák használata. A sztádhaka Ista-Devatá-jának (isteni lény, aki iránt odaadást érez) mentráját vagy bármilyen jól ismert mantrát, mint például a gájatrit vagy a pranavát (Om) használhatja. Amint már mondtuk és rámutattunk, ezek a mantrák a tudat alsóbb eszközeit harmonizálják, érzékenyebbé teszik azokat a finomabb rezgések iránt és végül az alsóbb és a felsőbb tudat részleges egyesülését hozzák létre. Így láthatjuk, hogy bár a szádhaka intellektuális tanulmányozással kezdi, azt az elmélkedés, meditáció, tapasz, stb. haladó fokozatain át kell tovább vinni addig a pontig, amíg a szádhaka minden tudást vagy odaadást, a saját erőfeszítései révén belülről kap meg. Ezt jelenti a szvádhjája szóban a szva előképző szótag. Minden külső segítséget elhagy, mint például a könyveket, előadásokat, megtárgyalásokat, megbeszéléseket, vitákat, stb. és saját elméjébe merül el mindenért, amire keresései és kutatásai közben szüksége van.

Isvara-pranidhána: Ezt a kifejezést rendszerint Isvará-ban vagy Istenben való megnyugvásként fordítják, azonban annak a ténynek a figyelembe vételével, hogy Isvara-pranidhána haladott gyakorlata szamádhi tudatállapotot képes létrehozni, nyilvánvaló, hogy a szót mélyebb értelemben használják, mint az átlagos vallásos embernek az a felszínes mentális erőfeszítése, hogy belenyugodjon Isten akaratába. Amikor az ilyen ember effajta mentális kijelentést vagy megállapítást tesz, akkor valójában arra gondol, hogy Isten akarata a legfelsőbb abban a világban, amelyen uralkodik és hogy örömmel veti alá magát annak az akaratnak, bár lehet, hogy a megállapítást előidéző tapasztalat nem kellemes. Ez a magatartás hasonló a király döntését lojálisan fogadó alattvalóéhoz.

Azonban világos, hogy bár az istenfélő embernek ez a beállítottsága jobb, mint az élet bonyodalmaival és szenvedéseivel szembeni neheztelés, ez önmagában nem viheti túl messzire a szellemi kibontakozás és megvalósulás útján, amely végül is a szamádhiban éri el a csúcspontját. A tény, hogy Isvara-pranidhána folyamatos gyakorlása végül szamádhihoz vezethet, határozottan arra mutat, hogy ez a folyamat a szádhakában sokkal mélyrehatóbb átalakulást jelent, mint az élete folyamán őt elérő bármilyen tapasztalat és megpróbáltatás puszta elfogadását.

Isvara-pranidhána jelentőségének és technikájának megértéséhez szükséges újra felidézni, hogyan kerül purusa a prakriti-vel avidjá által kapcsolatban, ami a káprázatok és abból következő szenvedések, valamint az élet nyomorúságai alá vetettséget eredményezi. Mivel ezt a kérdést a klesák elméletének megtárgyalásakor már alaposan megvizsgáltuk, nem szükséges itt részletekbe bocsátkozni, azonban a megfontolás tárgyát képező problémával kapcsolatban van egy lényeges elgondolás, amelyre ezzel kapcsolatban röviden utalni kell. A jóga tudományának alapját képező filozófia szerint, a bennünk lévő valóság mentes az életünk korlátozásainak és nyomorúságainak okát képező alapvető káprázattól.

Az egyéni tudat vagy purusa ennek a valóságnak a megnyilvánulása. Akkor mégis hogyan kerül a nagy káprázat és az alsóbb élet abból következő szenvedései befolyása alá? Az „én”-tudat megterhelése által, amely arra készteti őt, hogy a tudathordozó eszközeivel és a környezetével, amelybe került, azonosítsa magát. Amíg aszmitá-nak, vagyis az „én”-ségnek ez a fátyla borítja az igazi természetét, - szvarupát – továbbra is megkötik az élet korlátozásai és illúziói és az egyedüli mód, hogy szabadságát ismét elnyerje az, hogy eltávolítsa az „én”-tudatnak ezt a burkát. Ez az egész jóga-filozófia mögött lévő alapeszme és minden jóga-rendszer, közvetlenül vagy közvetve, egyik módszerrel vagy a másikkal, ennek az „én”-tudatnak az elpusztítását célozza. Az egyik ilyen mód vagy eszköz Isvara-pranidhána gyakorlása. Célja aszmitá szétoszlatása, feloldása azzal, hogy az egyéni akaratot rendszeresen és folyamatosan belemeríti Isvara akaratába és ezzel magát a klesák gyökerét pusztítja el.

Ezért az Isvara-pranidhána gyakorlása annak megállapításával, kihangsúlyozásával, kijelentésével kezdődik, hogy: „Nem az én, hanem a Te akaratod legyen meg”. Ennek Ennek azonban itt nincs vége. Állandó erőfeszítés történik, a tudatnak a személyiség szintjéről, - amely az „én”-tudat székhelye, - történő visszavonására abba a legfelsőbb tudatba, akinek akarata a megnyilvánult világban működik. Ez az erőfeszítés a szádhaka vérmérséklete és korábbi szamszkárái szerint sokféle formát ölthet. Felmerülhet a komoly vágy, hogy annak a legfelsőbb akaratnak a tudatos eszközévé váljon, amely a megnyilvánult világegyetem kibontakoztatásában fejeződik ki. A személyiség korlátozottságai miatt, ennek az akaratnak a kifejeződése akadályozást szenved és minél nagyobb az önzés, annál nagyobb az akadályozás és az ebből következő akadály. Az Isvara-pranidhánát gyakorolni kívánó szádhaka, niskáma-karma végzésével igyekszik ezt az akadályt úgy elhárítani, hogy személyisége az isteni akarat tudatos eszközévé váljon. Szükségtelen mondani, hogy ez fokozatos folyamat és a szádhaka hosszú ideig, mintegy a sötétben kell dolgozzon, igyekezve lelkiismeretesen és pontosan végezni, amit helyesnek gondol, anélkül, hogy tudatosan ismerné az isteni akaratot. Azonban, amíg a személyiséget nem vnta ellenőrzése alá, nem szükséges az isteni akarat ismerete, mert még ha ismerné is azt az akaratot, az önfejű makacs, személyes, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen személyisége nem teszi lehetővé annak az akaratnak a szabad és teljes kifejezését. Azonban, mint minden ilyen természetű folyamatban, eljárásban, valamely eszme megvalósítása iránti erőfeszítés, fokozatosan eltávolítja a megvalósulás útjában lévő akadályokat és amennyiben a szádhaka kitartóan követi eszményét, sikerül neki az isteni akarat tudatos véghez vivőjévé válni. Hamis alsóbb „én”-je eltűnik és az isteni akarat szabadon működhet tudata „én”-nélküli központján át. Ez az igazi karma-jóga.