A REINKARNÁCIÓ hite s ennek a hitnek a terjesztése a New Age egyik fontos eszköze.

            A lélek minduntalan új testben történő „leszületésének” tanát egy­re több megkeresztelkedett ember veszi át akkor, amikor egy-egy New Age csoporttal, egy-egy természetgyógyásszal kapcsolatba lép, az említett tanfolyamokon részt vesz, az okkultista irodalomba bele­ássa magát (Édesvíz Kft.). Rögtön feltehetjük a kérdést, hogy kik is azok, akik oly könnyen magukévá teszik ezt a vallási gondolatot, amelyet az „Új Kor” előtt csak a keleti vallásokról szóló írásokban láthattunk? Azok, akik esélyt látnak benne elrontott vagy boldogtalan életük újrakezdésére. Azok, akik sajnos nem ismerték meg komolyan és részleteiben a kinyilatkoztatást, nem fogták fel teljességében Jézus üzenetét, nem egészen adták át magukat Jézus Krisztusnak és az Ő Lelke vezetésének, például a keresztségük megújításában, a bérmá­láskor, vagy később, akik ennélfogva nem is tudják átélni és tudatos­sá tenni a feltámadás egyedülálló hitét, vigaszát és örömét. De a re­inkarnáció tanát sem gondolták végig, mert ha megtették volna, Gandhival együtt „elviselhetetlen tehernek” tartanák.

            A keresztény hit ellene mond a reinkarnáció tanának, olyannyira, hogy a kettőt nem lehet egyszerre hinni.

            Hitünk középpontja ugyanis Jézus halála és feltámadása. Azért osztozunk vele életében, hogy a halál után részesülhessünk feltáma­dásában is.

            Már az ószövetségi kinyilatkoztatás világosan beszél a halállal kapcsolatban: „Mint felhő tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, akit az alvilág elnyelt. Házába sem mehet soha többé vissza és otthona nem látja soha viszont” (Jób 8,9-10).

            „A holtaknak soha többé nem lesz részük abban, ami a nap alatt végbemegy...” (Préd 9,6b).

            „Az ember gonoszságában megölheti ugyan a másik embert, de az élet elszállt leheletét nem hozhatja vissza, és az alvilágba sorolt lel­ket nem szabadíthatja ki” (Bölcs 16,4).

            „Nemde egy élete van annak, aki testből és lélekből áll?” (Malakiás 2,15a).

            Már Izajás is a testi feltámadás öröméről beszél: „Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad” (Iz 26,19),

            Az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél röviden és pontosan fog­lalja össze a keresztény hit lényegét arról, hogy mi történik a halál­ban: „Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9,27).

            A szegény Lázárról szóló példabeszédben Jézus kifejti, hogy a halál utáni sorsunk szorosan összefügg azzal, hogyan valósítottuk meg Isten akaratát, elsősorban a szeretetet, de az ennek nyomában bekövetkező állapot odaát, az örök életben végérvényes, igazságos és megváltoztathatatlan, s onnét a földre nem térhet vissza senki (Lk 16,19-31).

            „Akik jót tettek, feltámadnak az örök boldogságra, akik gonoszat tettek, feltámadnak az örök kárhozatra” - mondja az Úr (Vö. Mt 25, 31-46).

            Fontos számunkra a nagy jelentőségű párbeszéd, amit a jobb la­torral folytatott Jézus. Az ő mondata: „még ma velem leszel a Para­dicsomban” - teljes egészében tagadja az újra leszületés szükségessé­gét. Hiszen ennek a bűnös kivégzettnek a reinkarnáció értelmében igazán szüksége lenne az újabb földi életekre.

            Az újabb és újabb testet öltést a hinduista „karma” törvénye sze­rint az elkövetett bűnökért való földi bűnhődés kényszerűsége kíván­ná meg. Jézus mégsem ezt írja elő a jobb latornak, hogy egy alacso­nyabbrendű állatnak, vagy esetleg egy kitaszított és beteges embernek a testében születve szenvedje le tetteinek ,,karmáját”, hanem a mennyország feltámadt életét adja neki rögtön a megbocsátás nagy isteni ajándékának jegyében.

            A balga szüzek is hiába kopogtatnak már, a vőlegény megérkezése után eldőlt és lezárult a menyegzőn való részvétel kérdése (Mt 24,1-13).

            Kizárja a reinkarnáció lehetőségét, ahogyan szent Pál apostol fel­sóhajt egyszer, hogy bárcsak hazatérhetne az Úrhoz; majd elmondja, hogy a tettek megítélése és jutalmazása Krisztus ítélőszéke előtt lesz, nem pedig egy újabb földi testben: „Mindnyájunknak meg kell ugyan­is jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e” (2 Kor 5,8-10).

            Az újraszületés felfogása összeegyeztethetetlen a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapján felismert emberképünkkel is. Az ember hi­tünk szerint Isten képmása, szabad akarattal, személyi méltósággal rendelkezik. Személye teljesen egyedi, vagyis nem ismételhető meg, nem is helyettesíthető, nem folyik át egy másikba (mint ahogyan ez az amőbák esetében történhet...). Az állatok egyediségét a faj jelenti, az egyes állat valójában és a tudomány szemében nem külön „egyéni­ség”, az ember azonban az. Ebben az emberi személyiségben a test és a lélek szoros egységet alkot, nem úgy, mint az ókori és a keleti pogány vallások felfogásában. Az utóbbiak szerint, a reinkarnációs gondolat jegyében az emberi test csupán a lélek burka, sőt börtöne.

            Az egyes ember a mindennapi életben ösztönösen, sőt jogi védel­met is felhasználva tiltakozik az olyan törekvések ellen, hogy például valakit lecseréljenek, összetévesszenek, lényegileg helyettesítsenek másokkal, csak beleegyezésével helyettesítheti az embert más sze­mély olyan ténykedéseiben, melyek személyiségének középpontjához, lényegéhez viszonyítva külsőbbek (például egy munkahelyi feladat megoldása), de nem helyettesítheti őt a belsőbb dolgokat érintő meg­nyilvánulásaiban (például szeretetkapcsolatok). Hogyan lehetséges tehát az, hogy a személyiség egy következő születés kedvéért megszűn­jön, és egyik „összetevője”, a lélek (mondjuk) beleolvadjon egy másik személyiségbe? Ha ez lehetséges volna, akkor nem beszélhetünk való­jában az ember személyiségéről, sem egyediségéről a maga nemében.

            „A test és lélek megkülönböztetése nem vezethet ahhoz az elkép­zeléshez, hogy az ember két, előzetesen létező komponensből tevődik össze utólag; ahhoz sem, hogy a lélek lényegében már maga az em­ber” - állapítja meg a német teológus, Augustin Schmied.[1]

            Jézus testben való feltámadásával a test-lélek egységét és a test örökre szóló megdicsőülését mutatja be. A feltámadt, test jelzi válto­zatlan önazonosságunkat. A feltámadáskor kinyilvánult, hogy ugyan­az a jézusi test támadt fel és jelent meg, amelyiket keresztre szögez­tek, amelyik meghalt. Ugyanez érvényes minden ember feltámadásá­ra is.

            A feltámadás tanításából kiderül számunkra, hogy Isten nem va­lamilyen tévedésből alkotta a testet, s a test nem megvetendő, hanem ezt is, sőt az emberi testben a teremtett anyagot is megdicsőíti Isten a megváltás nyomán: „A mi hazánk a mennyben van: Onnan várjuk az üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő ...átalakítja gyarló testün­ket és hasonlóvá teszi, megdicsőült testéhez” (Fil 3,20-21).

            A feltámadt ember számára nem csupán valami lelki célbaérkezés történik, hanem „majd Jézus élete is nyilvánvaló lesz testünkön” (2 Kor 4,11).

            Az egyetlen földi élet során az ember megmaradó egyedi termé­szetében képes önállóan megnyílni Isten és mások személye, sőt a világ felé. Ez az egyediség az alapja az erkölcsi cselekvésnek. Így, éppen személyi méltósága és önállósága révén válik értékessé és ér­telmessé az odafordulása mások felé, közösségalkotása más szemé­lyekkel.

            A lélekvándorlás, újraszületés eszméje az egységszemlélet, illetve a panteizmus, a ciklikus gondolkodás tanával függ össze. Éppen ez az elmélet világosan megmutatja, hogy eme alapállás szerint nincs biztosítva az emberi személy függetlensége, méltósága, sérthetetlen­sége, és ugyanígy nincs biztosítva annak az istenségnek a magasabb ­abszolút - isteni mivolta sem, akibe az alsóbbrendű testeket megjárt lélek szinte ugyanúgy olvad bele, mint ahogyan lakója volt egy gi­liszta vagy egy tehén testének. E panteista lélekvándorlási „esz­ménnyel” szemben valljuk, hogy „a lelkünk nem része egy min­den ember fölött álló és mindnyájunkban közös valaminek, ha­nem lényegesen önálló valóság (substantia), amely azonban csak a testtel együtt tud önállóan működni”.[2]

            Azt kérdezzük: Miféle vigasz, miféle boldogság az, hogy kikerü­lök majd - ki tudja, mikor -, az állítólagos „örök” körforgásból és eggyé válok valamivel, beleolvadok valami egyformaságba? Úgy maradunk válaszolatlanul ezzel a kérdéssel, mint a költő, aki leírja: „nem vígasztal, hogy síromon egykor majd szép virág terem”. Ez az egységtan nem sokban különbözik az ateista, hitetlen gondolkodástól: a marxisták szerint testem molekulái a halál után visszakerülnek a végtelen, egységes anyagvilág névtelenségébe, személyiségem pedig megszűnik...

            A reinkarnáció követői azzal érvelnek, hogy az egyik testből a másikba költöző lelkek állandó lelki fejlődésben vannak, „tisztulniuk kell”... Azt állítják, hogy egyetlen emberi élet nem elég a tökéletes­ség megszerzéséhez, ezért van szükség újraszületésre. Tisztulni való van, s az egy élet valóban nem látszik elegendőnek, de hozzá kell tennünk, sok élet sem elég, oly magas az ember tökéletességi eszmé­nye, s oly nagy az, amire mint üdvösségre, az embert Isten meghív­ta. Ha az emberben nincs meg az a belső képesség, hogy egy élete során a tökéletességre eljusson, akárhányszor születik újra, ezt a képességet mindannyiszor nélkülözni fogja.

            Az evolúciós szemléletet, amit a New Age egésze hirdet, a rein­karnáció-tan egyik érvének tartják, merthogy állítólag e kettő össz­hangban van. „Elegendő arra utalni, hogy a természettudományos fejlődéselmélet egyáltalán nem támasztja alá azt a felfogást, hogy az ember tulajdonképpeni énje már a megtestesülések előtt adva van... Még a modern genetikára sem hivatkozhat az, aki az antropo­zófiával feltételezi, hogy az öröklés csak a szervek anyagát határozza meg, miközben a formaadó elemek mind az újra megtestesülő énből, vagyis az érzékfölötti világból keletkeznek, illetve «származnak». Az evolúció, amiről az antropozófiai irodalomban (és a reinkarnáci­ós elméletekben) szó van, végül is ezoterikus fogalom, amely aligha hozható kapcsolatba a voltaképpeni tudománnyal.”[3]

            A reinkarnációt terjesztők érvei közt szerepelnek a spiritiszták állítólagos tapasztalatai, melyek szerint a médiumokon keresztül a megjelent szellemek beszélnének több életükről. Amint későbbi rész­letezésünkben a spiritizmussal kapcsolatban látni fogjuk, tény, hogy ezek az állítólagos szellemi közlemények egymásnak ellentmondóak.

            Még gyakrabban hivatkoznak a hipnotikus tapasztalatokra, hipnó­zisban történt „visszaemlékezésekre”. Terjedőben van a „regressziós hipnózis”: egyre többen eleve azért hipnotizálnak, hogy páciensüket visszavezessék „korábbi életeibe”, hogy hipnotikus állapotban ezek­nek színes epizódjait hallhassák és bizonyítékként használják, illetve titkokat ismerhessenek meg. Több mai okkultista közül pl. José Silva is sok ilyen regressziós hipnózist végzett. Mindezt nem ritkán „gyógyító” szándékkal teszik, köztük pszichológusok, pszichiáterek.

            Az ilyen „visszaemlékezések” hitele először is igen nehezen el­lenőrizhető. Az „emlékek” feltárulása gyakran pszichológiai alapon is megmagyarázható. A hipnotikus állapotban sem lehetetlen az em­beri elme meglepő, fantáziadús működése, az álomhoz hasonlóan. Másodszor, amint egyes parapszichológusok is lehetségesnek tartják, megtörténhet valamilyen telepatikus információfelvétel is, vagy a hipnotizőr akaratátvitele folytán „sikerül” „régmúltak” képeinek összeállítása. Azon ritka eseteknél, melyeknél csakugyan igazolódik valamely emlék közlése, az egyik magyarázat az, hogy valóban tuda­tosulhatnak a kisgyermekkor benyomásai, elfeledett érzelmei, képei, melyeket az elme még ki is színezhet, kiegészíthet, torzíthat.

            Néha demonstrálják, hogy a visszaemlékezés megfelel a páciens élete előtti kornak, sőt olyan helységnek, ahol nem is járhatott. Ugyanígy bizonyítanak néhány „spontán tudást” is, amikor pl. kis­gyermekek előállnak, hogy „korábbi időkben élt személyek reinkar­nációi”. (Lásd: Jan Stevenson kutatásait a Unversity of Virginia-n). Ezekhez azt kell hozzátenni, hogy a hipnotizált állapotban, a transzál­lapotokhoz hasonlóan, lehetővé válik valamilyen démoni zavarás belépése is.

            Saját tapasztalatom hozzásegített ezek megértéséhez: egy démoni megszállottság állapotában lévő szenvedőnél egy pillanatban valószí­nűtlennek ható, régi történeteket, képeket kezdtünk hallani az öntu­datlan állapotba zuhant embernek a szájából, s ezeket a mesélő hang a családtagjai múltjaként konferálta. A spontán felbukkanó emlékezés és a regressziós hipnózis (nem veszélytelennek tartott) módszere által „beszerzett” igaz történeteket ilyen démoni sugallatoknak tartom, amikor szó sincs reinkarnálódott lélekről, csupán egy család múltjá­nak bizonyos mozzanataira emlékező kósza kísértőről - mint ahogyan ő a spiritizmus eseteiben is működik. Ilyen magyarázatot a „Theolo­gie der Gegenwart” folyóirat főszerkesztője, dr. Augstin Schmied is lehetségesnek tart: „...az empirikus adatok esetleg a «megszállottság» «jóindulatú» formájára (...) utalnak.” [4]

            Az újraszületés érvelői újra és újra lelkesen állítják, hogy mindig, minden vallásban megvolt ez a tanítás. Az ilyen állítások vallástörté­netileg teljesen hamisak. Csak utalunk arra, hogy a „primitívnek” nevezett vallási formák közt mennyire hiányzik, vagy hogy mekkora a különbség az egyiptomi tanítás és az indiai lélekvándorlás-elmélet között, sőt, még az újabban Amerikában, Európában terjesztett felfo­gás sem felel meg az eredeti hinduista változatnak. Ezt a többször idézett Waldrich is tanúsítja.

            Ugyanilyen bátorsággal és körültekintés nélkül írogatják le (ld. Hernádi Gyula külön kötetét) a demagóg és egymástól átvett szöve­geket arról, hogy a reinkarnáció megvolt a Bibliában, hogy ezt val­lotta a kereszténység és az egyházatyák: Azok közül a szentírási he­lyek közül, melyekre a reinkarnációban hívők hivatkoznak, fontosak a Mk 9.11-13-ban leírtak. Azt állítják, mintha Jézus szerint Illés Ke­resztelő Jánosban inkarnálódott volna. Jézus azonban nem beszélt erről, mert:

            1.) Azonosult némileg a korabeli népies zsidó hittel, amely szerint a Messiás eljövetelét meg fogja előzni Illés eljövetele. A zsidó hitben élt a korporatív személy (megtestesítő személy) hite, aki Isten választottja, és aki vagy Isten akaratát képviseli, vagy a választott népet, vagy az emberiséget, vagy mindegyiket. Ilyen sze­replők a Bibliában Ádám és Éva, Mózes; Dávid király, Illés próféta, és a várt Messiást is részben ilyen korporatív személyiségnek képzel­ték. A korporatív személyek közt kapcsolatot éreztek, őket összetar­tozóknak, részben felcserélhetőnek is hitték, egymás és a Messiás előképének tartották őket, szerepüket a Messiás, a messiási idők elő­készítésében jelentősnek tartották. Innen volt az, hogy a Keresztelő­nek a személye könnyen emlékeztette őket Illésre. Jézus sem gondolt olyasmit, hogy Illés lelke újra leszületett volna Jánosban, hanem arra céloz, hogy az új nagy prófétán, korporatív személyiségen ugyanaz a prófétikus karizma, kenet jelent meg, amely már Mózest is, majd Il­lést felkente küldetésére. Ugyanígy erre a megtestesítő, képviselő sze­mély-felfogásnak a meglétére utal a korabeli zsidó gondolkodásban az Adám-Krisztus párhuzam felállítása a Római levélben, vagy Krisz­tusnak, mint az új Mózesnek a bemutatása a Zsidó levélben. E felfo­gásban tehát nem újraszületési hit volt, hanem a kiválasztottság egy­fajta átadódásának, szukcessziójának, az előképek beteljesítésének a hite volt jelen (vö. Zsid 9,18-24). Jézus tehát arra mutat rá, hogy Illés előképe, Illés „típusa” beteljesedett Keresztelő Szent János sze­mélyében, ezért eljött a várt messiási idő, többek között annak a jö­vendölésnek a teljesedésével együtt, amelyben Malakiás próféta hir­deti Illés újraelküldésével a megtérés szükségességét (Mal 3,23-24).

            2). A 2 Kir 2, 1-18 szerint Illés próféta nem halt meg, hanem elra­gadtatott, így újra nem is születhet (csak olyan valaki, aki már meghalt). Illés messiásjelző visszatérését várta a Jézus-korabeli zsidó hit, másoknak a „visszatérését” vagy „leszületését” azonban nem várták.

            A másik ige-hely a Mt 17,1-13. Eszerint a táborhegyi megdicsőü­léssel kapcsolatban sem hozható össze Illés és a Keresztelő reinkar­nációs kapcsolata, hiszen a Keresztelő már meghalt, és nincs olyan elmélet, mely szerint egy lélek „az előző életének” alakjában jelenik meg.[5] A jelenet leírásakor „egyik evangélista sem nevezi őt (Illést) Jánosnak”, pedig a szinoptikusok mindhárman leírták. [6]

            A harmadik idézett leírás, a Jn 3.1-18, szereplője, Nikodémus a kérdésével bizonyítja azt, hogy a korabeli zsidóság hitében nem sze­repelt a reinkarnáció: „Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” A görög eredeti szövegben lévő „anothen” szónak az egyik jelentése: felülről. Ebben az esetben Jézus a „felülről való születésről” beszél, azaz a felülről jövő Szentlélek által új élete lesz az embernek. Tehát a mondanivaló a keresztségről szól. Annál is inkább, mivel a 31. versben újra ezzel a szóval beszél magáról, mint „felülről jöttről”. [7]

             A vakon született esete; Jn 9,1-41.: ”Mester, ki vétkezett, ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” Az Ószövetség alapján a kora­beli zsidó hitben élt annak a tudata, hogy lehetséges a nemzedékről nemzedékre szálló áldás, vagy átok (vö. MTörv 28,46). A kortársak azonban ezt, mint sok egyebet, mereven és automatikus, determinista módon hitték, azt gondolták, hogy minden betegségnek valamely bűn, vagy az ősök bűne az oka. Az Úr Jézus ezt a formális és félel­mes hitgörcsöt akarja feloldani. A mondatrészt, hogy „ő vétkezett” a születése előtt, magyarázza az a zsidó felfogás, mely szerint az em­ber valahogyan már anyja méhében is vétkezhet (vö. Zsolt 51,7); ehhez a kérdésükhöz tehát nem kellett előző életet feltételezniük.

            A legkülönfélébb és jellemzően egymásnak ellentmondó zsinato­kat és időpontokat közlik arról, hogy mikor „törölték a Bibliából” ezeket a szövegeket. Hernádi Gyula „ötödik, konstantinápolyi öku­menikus zsinatról” tud, melyet 553-ra helyez, amikor szavai szerint „Jusztiniánusz császár a pápa és más egyházi méltóságok beleegyezé­se nélkül” töröltette a reinkarnációt,[8] a reikis Kun István pedig azt írja: „a reinkarnáció tényét, amit, mint tudjuk a kereszténység törölt 553-ban, a II. Konstantini (sic!) zsinaton. Mivel akkor kiátkozással járt a reinkarnáció további hirdetése és vallása, így az emberek lassan leszoktak róla.[9] Az egészből egyedül az évszám fed valamit, és a „II.”, mert sem „Konstantini” zsinatról nem tudunk, sem arról, hogy bármely keresztény zsinat törölte volna a reinkarnációt. Nem törölte két oknál fogva: mert szó sem volt róla, és mert a kereszténység sosem hitte: Annak, hogy ez nem szerepelt a keresztény hitben, ép­pen az a bizonyítéka, hogy egyetlen döntés, dokumentum sem szüle­tett, íródott ellene, egyetlen vitapont nem merült fel az egyházon belül róla, annyira érdektelen volt. 553-ban valóban volt egy zsinat, de az Konstantinápolyi zsinat volt. Reikis szerzőnk bizonyára azt olvasta össze, amit én is találtam egy harmadik reinkarnációs írás­ban, mely így szólt: „A niceai zsinaton Nagy Konstantin császár töröltette a reinkarnációt”... A niceai zsinat (325) menetét és dönté­seit jól ismerjük; szó sem esett a reinkarnációról.

            Az egyházatyákra hivatkozó reinkarnációsok valószínűleg őket sem olvasták végig ógörögül vagy latinul, mert ha megtették volna, akkor idézhettek volna legalább egyetlen kis passzust valamelyikük­től, ilyen idézetet azonban én még nem találtam a terjedelmes New Age irodalomban. A reinkarnációban hívők részéről illő lenne az, hogy bizonyítsák állításukat, mely szerint az egyházatyák hittek volna a lélekvándorlásban. Ha már nem olvassák az atyák irodalmát, ele­gendő lehetne, hogy kézbe vegyenek néhány dogmatörténeti kézi­könyvet, melyek bemutatják, hogy ennek a teóriának valójában nincs története az első századok egyházi irodalmában. A 254 körül meghalt Órigenészről mondják szívesen, hogy vallotta a reinkarnációt. 543-­ban egy helyi konstantinápolyi zsinaton 9 tézist fogalmaztak meg, melyek valóban az ő tanai felett is ítéletet mondtak ki, egészében azonban inkább az órigenistáknak, vagyis a nagy egyházatya késői értelmezőinek a tételeit vetik el. Magyarul is megjelent Órigenész egyik főművének, „A princípiumokról” címűnek egy fordítása, melyben bárki olvashatja az egyházatya tanításait a lélekrő1.[10] Ebből látható, hogy ő a lelkek földi élet előtti teremtését, testet megelőző előzetes létét tanította, de nem a több földi életre való újra megteste­sülésüket. Az említett zsinat 9 tétele közül csak egyetlen utal szoro­sabban erre a felfogására; ezt a tételt 543-bar így fogalmazták meg: „Ha valaki azt mondja és azt tartja, hogy az emberek lelkei megelő­zően léteztek, mint olyanok, amelyek azelőtt szellemek vagy szent erők voltak, és bővelkedtek az isteni szemléletben, ám a kevesebb felé fordultak és ezért elhidegültek Isten szeretetétől, s attól kezdve (emberi) lélekként mutatkoznak, s büntetésként testekbe bocsátják le őket - legyen kiközösítve” .[11]

            Ezt a helyi zsinatot követte az 553-as Konstantinápolyi Zsinat, amelyen Órigenészt három másik régebbi teológussal együtt eretnek­ké nyilvánították a reinkarnáció minden említése nélkül. A zsinati atyák tehát az emberi lélek preegzisztenciájának (megelőző létezésé­nek) tanát tagadták, mely nem azonos a reinkarnáció tanával. Ezzel ragaszkodtak ahhoz a bibliai eredetű keresztény hithez, mely szerint Isten mindent a semmiből teremt, az embert a test-lélek egységében teremti (Ter 2,7), úgy, hogy lélek a testtől függetlenül nem jelenti az embert, s a lélek a testtel együtt Istentől ajándékba kapja a halhatat­lanságot, mely a feltámadásban nyilvánul ki.

            Antióchiai Theofilosz, aki valószínűleg 169-ben lett a szír főváros hatodik püspöke, ezt írja az Autolükoszhoz írt második könyvében: „Isten hatalma abban nyilvánul meg, hogy azt teremt a semmiből, amit akar, ahogyan a lélekadás és mozgatás nem másé, mint egyedül Istené” (Autol. II,4.) Az előtte élt Szent Jusztin mártír filozófusra (†165) nála jobban hatottak Platón eszméi, ám Jusztinosz is határozottan tagadta Platón reinkarnációs elméletét. A lélek halhatatlanságát ő sem tartotta természetes tulajdonságnak, hanem Isten adományának.[12]

             A 180 körül elhunyt Athénagorász, aki nagyszerű művet hagyott hátra a feltámadásról, hangsúlyozza, hogy „sem a lélek külön, sem a test külön nem az emberi természet, csak a kettő együtt, s eme testi­-lelki kettősségtől, mely az emberi természet eredetisége, nem lehet eltekinteni az emberi természet céljának meghatározásánál sem. (...) Ha nincs feltámadás, az embernek, mint embernek, nem marad fenn a természete”. [13]

            A 394-ben meghalt nagy kappadókiai egyházatya, Nüsszai Szent Gergely, aki szinte minden lényeges teológiai kérdésre reflektált, ami csak addig az egyházban felmerült, ismerte a reinkarnáció pogány­hellén tanait, és ismerte Órigenész ingadozásait a nézet felé, hogy az emberi lelkek a testet megelőzően már megteremtődtek volna. Ezért kifejti e tévtanokkal szemben a maga katolikus hitét, bizonyításainak végén többek közt ezeket írja: „Nyilvánvalóvá vált, hogy se füle, se farka annak a tanításnak, mely szerint a lelkek a testi életet megelő­zően önmagukban léteztek, testtel való egyesülésük pedig a rossz következménye. (...) Isten előrelátó erejében eleve megvolt az egész emberi teljesség. (...) Az egyes lények teremtésénél pedig egyiket sem szabad a másik elé helyezni, sem a lelket a test elé, sem fordítva; nehogy megosztást idézzen elő az emberben az időrendi különbség. Az apostoli tanítás értelmében ugyanis kettősnek kell gondolni ter­mészetünket (2Kor 4.16), amely szerint-az egyik a látható emberé, a másik pedig a rejtett emberé. Ha az egyik korábban meglenne, a másik pedig később keletkezne, tökéletlennek mutatkozna az Alkotó ereje, mintha nem volna elegendő ahhoz, hogy egyszerre létrehozza az egészet”.[14]

            Egy másik tekintélyes egyházatya, Szent Jeromos (347-420), aki a hitét az általa igencsak jól ismert Szentírásra alapozta, kifejezetten „gonosz és elvetemült tannak” tartotta a lélekvándorlást (Ep. 130. ad Demetriadem).

            Mindezek ellenére jön Jankovich István, és reinkarnációt terjesztő könyveiben erőszakot tesz Nüsszai Gergelyen, Szent Jeromoson, de Szent Ágostonon és számos más egyházatyán is azzal, hogy szerinte mind „egyértelműen hirdették az újbóli testet öltés gondolatát”.[15]  Könyveiben azonban sehol sem találunk egyetlen idézet-forrást sem, vagy pontos megjelölést... Vele szembesítve ezért érdemes olvas­nunk, hogyan is beszél a Szentírásnak egy valódi tudósa, aki objek­tív, nyelvészeti, történeti, régészeti és összehasonlító tudományos kutatások alapján, s nem álmok és előfeltevések alapján írja könyveit. Oscar Cullmann nemzetközileg elismert biblikus szaktekintély „Az Újszövetség krisztológiája” című művében kitér a problémakörre:

            „Kezdjük Mk 6, 14kk.-vel: «Keresztelő János támadt fel a halál­ból és azért működnek benne csodatévő erők. Mások ezt mondták: Illés ő; ismét mások: egy a próféták közül. De amikor Heródes ezt hallotta, így szólt: János, akit lefejeztettem, támadt fel.» (...) Fel kell tennünk, hogy az itt közölt közhitet csakis azok osztották, akik sem a Keresztelő János, sem Jézus közvetlen környezetében nem éltek, kü­lönben alkalmuk lett volna a kettőt együtt látni... Ez esetben azonban lehetetlenség lett volna Keresztelő János halála után, Jézust a feltá­madott Keresztelő Jánosnak tekinteni. (...) Az a különbség, amit (...) kettejük életmódját illetőleg konstatál a nép, (...) azt bizonyítja, hogy azért hasonlították össze őket egymással mivel egyéb vonatkozásban fellépésük hasonlatos volt.

            Ez a néphit, melyről itt beszélünk, azt a különleges, népies felfo­gást előfeltételezi a feltámadásról, amely Jézus korában általánosan elterjedt volt a tömeg széles rétegeiben. (...) Itt nincs szó, mint Pálnál, a földi test átváltozásáról lelki testté, hanem egészen egyszerűen csak ugyanazon földi test továbbéléséről.

            A másik kérdés, amit ez a néphit szintén felvet, a feltámadás és a reinkarnáció problémájára vonatkozik. A feltámadás itt nem a lélek­nek az új testbe történő valamilyen reinkarnációja formájában van elképzelve, mintha Keresztelő János lelke egy másik testbe, neveze­tesen a Jézus testébe ment volna át: Ezt a magyarázatot már csak az egégertai verbum is kizárja, mivel ez mindig halotti alvásból való újraéledést előfeltételez. A Jézus feltámadásába vetett későbbi hittől ez a Keresztelő János feltámadásába vetett hit mégis annyiban külön­bözik, hogy János nem Istenhez távozott feltámadásával, mint Jézus. Nem anastasisról, hanem egersisről van szó.

            Az itt szóban forgó hit tehát Keresztelő János valóságos s csodálatos visszatérésére vonatkozik abban a testben, mellyel halála pillana­tában bírt. Ez azonban nemcsak azt feltételezi, hogy ennek a hitnek vallói Jézust és Jánost soha együtt nem látták, de azt is, hogy Jézust nyilvános fellépte előtt nem ismerték és soha nem is látták; fel kellett tételezniük, hogy hirtelen jelent meg a földön. (...) Akkor pedig Já­nosnál semmi változás nem állott be a nevén kívül; egyszerűen to­vább folyt földi élete a Jézus név alatt. Valóban van példa ilyen zsidó hitre egy prófétának ugyanazon testben való visszatértéről, mellyel halála pillanatában bírt.

            Mivel Keresztelő Jánost prófétának tartották s ennek következté­ben fellépését e régi prófécia végső időbeli újraéledése jelének tekin­tették, így voltaképp Jézus azonosítása Jánossal, a végső időbeli prófétával való azonosítását jelentette. A különlegesség csupán an­nyi, hogy ez a Jézusban megjelent próféta nem a ködös ősidők vala­melyik prófétájának nevét viseli, mintha ezek közül tért volna vissza valamelyik, hanem közvetlenül, már a végső időkhöz tartozó múltban megölt és feltehetőleg azonnal vagy nem sokkal azután fel­támadt prófétának nevét.

            Mk 6,15 szerint a nép között elterjedt második vélekedésnél: Jé­zus Illés, nem szükséges hosszabban elidőznünk. Alapjában ebben is az Isten útjának előkészítésére hivatott prófétának az idők végén tör­ténő visszatérésébe vetett hitről van szó.

            Ami végül a harmadik véleményt illeti (ti. «egy a próféták kö­zül»), e tekintetben két különböző olvasási módról van szó, úgyhogy előbb ezt a szövegkritikai problémát kell taglalnunk. A legtöbb egze­géta így olvassa: «Próféta, mint egy a próféták közül...»; eszerint a harmadik vélemény ... csupán általánosságban annyit jelentene, hogy újraéledt a régi prófécia. Ez pedig teljesen lehetségesnek tartható. Ennek ellenére, szerintem, (...) egy jobb olvasása is lehetséges: «Egy a próféták közül = heis tón profétón». Eszerint a nép harmadik cso­portja nem általánosságban hasonlítja össze Jézust a régi próféták közül eggyel, hanem direkt azonosítja...

            Tehát a szinoptikus evangéliumok idézett szövegeiből az tűnik ki, hogy a nép egy része Jézust már életében az idők végére várt prófé­tának tekintette... a szinoptikus evangélisták ezt az elnevezést nem használták a Jézusba vetett saját hitük kifejezésére. Tehát ők nem tartották Jézust «a» prófétának (...) Ezt a felfogást csupán, mint mások véleményét adták vissza”.[16] Cullmann további, itt nem idézett terje­delmes traktátusait összefoglalva: a Jézus korabeli zsidóságnak a hitében nem szerepelt a reinkarnáció hite. A népies hitben volt egy­fajta anyagias feltámadás-hit - amely éppen ellentmondott az újraszü­letés fogalmának -, és intenzíven élt a Messiást előkészítő valamely próféta várásának hite. Jézus nem azonosítja magát a várt előkészítő prófétával; közvetlen tanítványai sem így határozzák meg Őt. Jézus a népi felfogást Jánossal kapcsolatban idézi, de egyúttal relativizálja: «Ha elfogadjátok, igen, Illés ő, aki eljövendő» (Mt 11,14). „Az a korlátozás, «ha elfogadjátok», valószínűleg csak annyit jelent, hogy a visszatérő próféta neve, legyen Illés vagy más a régi próféták közül, lényegtelen”.[17] Jézusnak a Keresztelővel kapcsolatban csak az a fontos, és ezt mondja ki, hogy ő a «végső idők prófétája» (vö. Jn 6,14), ebben pedig nem egy közönséges prófétáról van szó, aki egy sorba állítható lenne a többi zsidó prófétával, hanem a különleges, utolsó prófétáról (a gyakran megjelenő görög fogalmazás, mint ter­minus technicus jelentkezik ilyen formában a szövegekben: „ho erchomenos eis ton kosmon”). A szinoptikusok és Jézus felfogása, beszéde elveti azt, hogy akár az Ő, akár a Keresztelő János szerepé­nek, vagy a róluk alkotott népies zsidó képnek a megértéséhez a re­inkarnáció magyarázata lenne szükséges.

            Idézett könyvének másik fejezetében is leszögezi Cullmann, az Emberfia felfogásokról szólva: „Természetesen (...) távol áll egy zsi­dótól a mennyei ember inkarnációjának gondolata. Sem az eschatolo­gikus, sem a philói-hellenisztikus szövegekben nem jelentkezik annak szükségképpenisége, hogy a mennyei embernek egy embernek kell lenni a többi közt... Általában az orientalista szinkretizmus, mint a zsidóságon kívüli gnoszticizmus mutatja, a mennyei ember semmiféle voltaképpeni inkarnációját nem ismeri. Csak leereszkedésről van szó”.[18] A zsidókeresztény eredetű gnosztikusok is általában irtóztak magától a megtestesülés tanától is, nemhogy az újra-megtestesülések­be vetett hittől. (Doketisták voltak, azaz Krisztus megtestesülésének, halálának, feltámadásának csak a látszatát vallották.) Ezért a kutatók előtt nyilvánvaló, hogy a reinkarnáció-hipotézis csak a zsidó és ke­resztény közösségektől távolra eső kultúrákból érkezhet, bizonyos görög és távol-keleti hagyományokból. E tekintetben a New Age ­gondolkodás különbözik a legtöbb ókori gnosztikus felfogástól, hi­szen napjainkban - hindu mintára - mindenféle isteneknek mindenfé­le reinkarnációjáról beszélnek; Jézus Krisztus minduntalan valamely régi keleti bölcsnek a megtestesülése szerintük, illetve a mai New Age-bölcsek önmagukat Krisztus „avatár”-jaiként hirdetik.

            A Katolikus Egyház Katekizmusa napjaink katolikus hívei számá­ra így foglalja össze az ember teremtésére vonatkozó tanítást:

            „A test és lélek között olyan mélységes egység van, hogy a lelket mint a test «formáját» kell tekintenünk; ez azt jelenti, hogy a szellemi lélek révén lesz az anyagból összeállt test emberi és élő testté; a szellem és az anyag az emberben nem két összekapcsolt természet, hanem egyesülésükkel egyetlen természetet alkotnak. Az Egyház azt tanítja, hogy minden szellemi lelket Isten közvetlenül teremt - nem a szülők által létrehozott «alkotás» -, és hogy az halhatatlan; (...) újra egyesülni fog a testtel a végső feltámadás pillanatában”[19]

            Ellenvetjük a kérdést, hogy a reinkarnáció-hitben hogyan lehet megmagyarázni az újraszületettek tömeges és teljes felejtését. E tan­ban a lélek platóni fogalmával élnek, amely szerint a lélek úgy hasz­nálja a testet, mint lovas a lovát. A tökéletes léleknek meg kellene őriznie emlékeit is, ahogyan a lovas is megőrzi, amikor átül egyik lóról a másikra.

            Hogyan építkezhet a tökéletesedésre és tisztulásra az újra leszüle­tett lélek az előző élete után, ha mégiscsak nullpontról kell indulnia, mert az előzőekben a megszerzett lelki tapasztalataira nem emlékszik? A földi életben ugyanis képesek vagyunk belátásunkkal a tudatos po­zitív cselekvésre. Ha pedig egy előző életből veendő „tapasztalatok” nincsenek a tudatban, akkor itt valami nagy kiszolgáltatottságról kell beszélni. Ha ezeket a tapasztalatokat ismét meg kell szereznie, mi szükség volt az előző próbálkozásokra?

            Aki a reinkarnáció tanát elfogadja, bizonyára nem gondolja végig, hogy sorsát - bár a jó karmák gyűjtésével maga is befolyásolhatja ­egészében mégsem önmaga vagy egy világos isteni akarat vezeti, ha­nem valamilyen megfoghatatlan végzet játszik vele. Persze, így az élettel járó felelősséget is – ha úgy adódik - át lehet tolni egy következő életre. Keresztényként viszont sorsunkat a szerető Atya kezében tudjuk, aki világossá teszi előttünk, mit vár tőlünk és mire hív minket.

            A keresztény kultúrkör területén csupán a 16. században bukkan fel az újraszületés az újplatonikus körök révén (Giordano Bruno és kortársai). Azután csak a 19. század végén kezd ismét terjedni, a spiritizmus és a teozófia nyomán, de e nézetet soha, egyetlen keresz­tény felekezet sem tette magáévá.

            A reinkarnációs hittel nemcsak a feltámadást tagadnánk, hanem a megváltás egészét, ezen az alapon. kikezdhető Jézus istensége, s így megtestesülése és keresztje is „fölösleges” lenne.

            A New Age azért dolgozik, mint láthattuk néhány képviselőjénél, hogy az üdvtörténet valóságai eltűnjenek, Jézus pedig csak az egyik vallás alapítója legyen. E gondolkodás szerint a szenvedés, a kereszt és a halál nem játszik pozitív szerepet sem Krisztusnál, sem az egyes ember életében. Tanításuk szerint a halál csupán átmenet, egyfajta átlépés, feloldódás, „mintha csak az evilágnak volna egy másik olda­la”. Azt tartják: „az emberi életek összessége olyan mint a végtelen­nek látszó óceán. Egy-egy ember földi élete nem más, mint hullám az óceánon. A hullám pedig nem hal meg, hanem beleolvad a tenger­be. A hullám tehát végső soron ugyanaz, mint az óceán... Az ember ugyanígy, amikor meghal, egyesül a nagy Eggyel, a Kozmosszal. Ez a titokzatos világegységgel való játszadozás bizony semmivel sem vigasztalóbb, mint az örök élet reménye, sőt, gyengébb, kevésbé megragadható. (...) Az ember személyesen, tudatosan és közösségileg akar tovább élni, a tökéletes teljességben. Ezzel pedig csak a keresz­tény hit és remény bíztat minket.” [20]

            Aki jógairányzatokhoz, vagy a reiki álgyógyító technikájához és hasonló divatokhoz csatlakozik, oktatói által előbb-utóbb meghívást kap a reinkarnációs hitre is, hiszen e kurzusokon gyakran megkíván­ják ezt a fajta háttér-hitet. Például egy reiki-könyv hátsó borítóján ezt mondja az oktató:

            „A Reiki (...) a Forráshoz vezető utak egyike lehet művelőjének. De csak annak, aki túllépve a Reiki, mint természetes gyógymód meg­közelítésen, elfogadja filozófiáját, azonosul vele és életformájává választja.” (A könyvben és a tanfolyamon pedig világossá válik, hogy ennek a filozófiának sarkalatos pontja a lélekvándorlás-hit.)

            A mai kereszténynek is fontos lehet, mint hajdan a ko