Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

9. Materialiáció és visszalakulás		2008.02.23. 19:51
Materializáció és visszaalakulás (repercussion) Az ehhez hasonló történettel találkozva gyakran kérdezik meg a tanulmányozók, hogy vajon teljes biztonságban vannak-e a láthatatlan segítők ilyen halálos veszedelmek színterei közepette, vajon, például, a fiú, akit azért materializáltak, hogy egy másikat kimentsen egy égő házból, nem volt-e maga is valamilyen veszélyben. Vajon nem károsodott volna-e fizikai teste valamilyen módon a visszaalakulásnál, ha materializált alakja áthatolt volna a lángokon, vagy leesett volna egy magas párkányszélről, amelyen a veszéllyel mit sem törődve járkált. Valójában, mivel tudjuk, hogy sok esetben a materializált forma és a fizikai test közötti kapcsolat eléggé szoros ahhoz, hogy visszaalakulást eredményezzen, ez esetben előfordulhatna-e ez. A visszaalakulásnak ez a témaköre rendkívül rejtett értelmű és nehéz, és semmiképp sem vagyunk még abban a helyzetben, hogy teljességében megmagyarázzuk nagyon figyelemre méltó jelenségét, valójában a dolog tökéletes felfogásához valószínűleg szükség van a szimpatikus rezgés törvényeinek megértéséhez nemcsak egy, hanem több síkon is. Annak ellenére, hogy megfigyelés útján ismerünk néhány feltételt, amelyek megengedik műveletét, és néhányat, amelyek határozottan kizárják azt, úgy gondolom, jogosan mondjuk azt, hogy ez itt lehetetlenség. Annak belátásához, hogy ez miért van így, először azt kell figyelembe vennünk, hogy a materializációnak legalább három jól körülhatárolható változata van, amely bárki előtt ismeretes, akinek egyáltalán kiterjedt spiritualista tapasztalata van. Most nem foglalkozom pillanatnyilag azzal, hogy bármilyen magyarázatba bocsátkozzam hogy e három változat hogyan hozható létre, csak merőben állítom létezésük vitathatatlan tényét. 1. Van materializáció, amelyik nem látható fizikai szemmel, bár anyagi. Ilyen jellegűek a láthatatlan kezek, amelyek oly gyakran átkarolnak valakit, vagy megsimogatják arcát egy szeánszon. Ilyenek néha fizikai tárgyakat hordoznak a levegőben vagy kopogtatnak az asztalon, bár, természetesen, mindkét utóbbi esemény könnyen létrehozható materializált kéz nélkül is. 2. Van materializáció, amelyik, bár látható, nem anyagi, a szellem-alak, amelyen keresztül az ember keze úgy hatol át, mint az üres levegőn keresztül. Néhány esetben ez a változat nyilvánvalóan homályos és felfoghatatlan, míg más esetekben megjelenése olyannyira teljesen normális, hogy tömörsége nem vonható kétségbe, amíg valaki meg nem próbálja megragadni. 3. Van tökéletes materializáció, ami látható is és anyagi is, amelyik nemcsak viseli az eltávozott barát külső megjelenését, hanem szívélyesen kezet is ráz a jól ismert öleléssel. Míg sok bizonyíték létezik, ami azt mutatja, hogy a visszaalakulás bizonyos feltételek között ezen harmadik fajta materializáció esetében történik, semmi esetre sem olyan biztos, hogy ez megtörténik az első és a második osztály esetében. A fiú-segítő esetében valószínűleg nem a harmadik típusúról van szó, mivel mindig a leggondosabban ügyelnek arra, hogy több erő ne kerüljön felhasználásra, mint amennyi feltétlenül szükséges valamilyen kívánt eredmény eléréséhez, és nyilvánvaló, hogy kevesebb energiát fektetnek a részlegesebb formák létrehozásába, amilyeneket az első és második osztályoknak neveztünk. Valószínűleg a kis társát segítő fiúnak csak a karja volt szilárd, hogy érintse, és testének többi része, habár tökéletesen természetesnek látszott, jóval kevésbé tapinthatónak bizonyult volna, ha megvizsgálták volna. Ettől a valószínűségtől eltekintve, van egy másik megfontolandó dolog is. Ha teljes materializáció történik, akár élő, akár halott az alany, bizonyos fajta fizikai anyagot kell összegyűjteni a cél érdekében. Egy spiritiszta szeánszon a médium éterikus másának igénybevétele történik nagymértékben, néha még fizikai testéé is, mivel feljegyeztek eseteket, amelyek során súlya jelentősen kevesebb volt, mialatt ilyen jellegű megnyilvánulás történt. Ezt a módszert a széanszot irányító lényiségek alkalmazzák, egyszerűen, mivel, ha rendelkezésre áll egy elérhető médium, ez a materializálás legegyszerűbb módja, amelynek eredményeként így alakítható ki a legszorosabb kapcsolat médium és a materializált test között, úgyhogy a jelenés, amit mi visszaalakulásnak (repercussion) hívunk, legtisztább formájában valósul meg. Így, ha például a materializált test kezét krétával dörzsölik, a kréta ezután a médium kezén található, mégha ő egész idő alatt gondosan egy fülkében van is bezárva, olyan körülmények között, amelyek eleve kizárják bármilyen fondorlat gyanúját. Ha megsebeznek egy materializált alakot, a sérülés a médium testének megfelelő részén pontosan újra megjelenik, míg néha a szellem-alak által elfogyasztott étel a médium testébe továbbítódik, legalábbis ez történt egy esetben, mindenesetre, ami saját tapasztalatomat illeti. Ez azonban messzire vezet az általunk leírandó esettől. Cyril ezer mérföldekre volt fizikai testétől, ezért teljesen lehetetlen volt, hogy barátja abból éterikus anyagot vonjon ki. Azok a szabályok, amelyek szerint a Bölcsesség Mestereinek valamennyi tanítványa embert segítő tevékenységét végzi, biztonságosan meggátolják, hogy másvalaki testét, akár a legnemesebb cél érdekében is, ilyen igénybevételnek kitegyék. Ezen felül, teljesen szükségtelen, mivel kéznél van a legkevésbé veszélyes módszer, amit a segítők mindig alkalmaznak, ha materializáció látszik kívánatosnak, éspedig a környező éterből, sőt fizikai levegőből való sűrítmény, olyan mennyiségű, amely feltétlenül szükséges. Ez a fortély, habár kétségtelenül távol áll a szeánszon megnyilvánuló átlagos lény képességétől, nem jelent nehézséget az okkult kémia tanulmányozójának. Azonban tüntessük fel a különbséget az elért eredményben! A médium esetében van egy, a fizikai testtel legszorosabb kapcsolatban lévő materializált alak, annak anyagából, ezért képes a visszaalakulás jelenségét felmutatni. A segítő esetében a fizikai testnek egy pontos újbóli előállítása történik valójában, de ezt egy mentális törekvés hozza létre olyan anyagból, ami teljesen idegen azon test számára, és többé már nem képes arra hatással lenni, ami a visszaalakulást illeti, mintha csak az embernek egy közönséges márványszobra lenne. A lángokon való áthatolás, vagy a magas ablakpárkányról való leesés nem rémíti meg a fiú-segítőt, vagy más alkalommal a segítők seregének tagját, és annak ellenére, hogy materializálódtak, képesek voltak a fizikai testnek okozható kellemetlenség nélkül egy süllyedő hajóba lemenni. (Lásd: XI. fejezet végét) Mindkét fent leírt munka esetében megfigyelhető, hogy Cyril, a fiú nem volt képes materializálni magát, és a műveletet idősebb barátja végezte el számára. Érdemes még egy tapasztalatát elmesélni, mivel olyan esetet jelenít meg számunkra, amelyikben a sajnálat és akarat eltökéltségének ereje által volt képes láttatni magát. Ez egy olyan eset, amelyik hasonló a korábban említett édesanya esetéhez, akinek szeretete tette lehetővé, hogy valamilyen módon megjelenítse magát gyermekei életének megóvása céljából. Felfoghatatlannak tűnik, de kétség kívül van valamiféle létezése ennek a valamennyi sík anyaga feletti óriási akaraterőnek a természetben, úgyhogy ha az erő eléggé nagy, gyakorlatilag bármilyen eredmény létrehívható közvetlen működése által, a hatalmat gyakorló embernek bármilyen tudása és elképzelése nélkül arra vonatkozólag, hogy az hogyan hat. Sok bizonyítékkal rendelkezünk, hogy ez az erő változatlanul fennáll a materializáció esetében, jóllehet általában ez is egy tudomány, amit meg kell tanulni, mint bármi mást. Kétségtelen, hogy egy átlagember az asztrális síkon nem tudná materializálni magát anélkül, hogy előzetesen ne tanulta volna meg, hogyan tegye, mint ahogy az átlagember sem tudna hegedülni ezen a síkon anélkül, hogy előzetesen nem tanult volna. Vannak azonban rendkívüli esetek, ahogy a következő elbeszélésből megtudható.

8. Egy tűzeset története		2008.02.23. 19:49
Egy tűzeset története Ugyanannak a fiúnak, Cyrilnek egy másik elvégzett munkája csaknem pontosan hasonlatos a korábbi lapokon említett könyvből vett történetek némelyikével. Ő és idősebb barátja szokásos munkavégzésük során járták útjukat, amikor nagy tűz heves, vakító fényét vették észre alattuk, azonnal belemerültek, hogy megnézzék, hasznossá tehetik-e magukat. Egy nagy szálloda állt lángokban, egy hatalmas karavánfogadó egy nagy tó szélén. A többemeletes ház egy négyzet három oldalát formálta, körülötte fákkal és virágokkal beültetett kerttel, míg a tó alakította a negyedik oldalt. A két szárny egyenesen a tóra futott le, a nagy erkélyablakok, amelyek határolták, csaknem kinyúltak a víz fölé, úgyhogy csak épp egy egészen keskeny átjárót hagytak meg alattuk a két oldalon. A homlokzat és a szárnyak egy belső gyógyforrás köré lettek építve, ami tartalmazta a liftaknák rácsozatát is, úgyhogy ha egyszer tűz ütött ki, csaknem hihetetlen gyorsasággal terjedt, úgyhogy mielőtt barátaink asztrális utazásuk során meglátták, már az összes középső födém mindhárom nagy tömbben lángokban állt. Szerencsére a bentlakók egy fiú kivételével már kimenekültek, bár néhányan közülük nagyon komoly égési és más sérüléseket szenvedtek. Ezt a kis legénykét a balszárny egyik felső szobájában felejtették, mivel szülei bálban voltak, és semmit sem tudtak a tűzről, és eléggé természetesen senki sem gondolt a kisfiúra, amíg túl késő nem lett. A tűz olymértékben teret nyert annak a szárnynak a középső födémjein, hogy semmit sem lehetett tenni, mégha valakinek eszébe is jutott volna, minthogy a gyerek szobája a belső kertre nézett, amelyet említettünk, úgyhogy teljesen el volt vágva a külső segítségtől. Azonkívül nem volt tudatában a veszélynek, mivel a sűrű, fojtogató füst fokozatosan betöltötte a szobát, úgyhogy alvása mind mélyebbé vált, míg majdnem elkábult. Ilyen állapotban fedezte fel Cyril, aki különösen vonzódott a szükségben vagy veszélyben levő gyermekekhez. Először megkísérelt emlékeztetni néhány embert a fiúra, de hiába, mindenesetre aligha tűnt lehetségesnek, hogy tudtak volna segíteni rajta, úgyhogy hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez csak merő időpazarlás. Az idősebb segítő ekkor materializálta Cyrilt a szobában, mint korábban, és munkába állította, hogy felkeltse a több mint félig elkábult gyermeket. Jelentős nehézséggel ez sikerült bizonyos mértékig, de a fiú még félig kába, félig tudatos állapotban maradt mindvégig, ami ez alatt következett, úgyhogy tolni és húzni kellett, irányítani és segíteni minden alkalommal. A két fiú először kimászott a középső folyosóra, ami a szárnyon végigfutott, majd látva, hogy a füst és a lángok kezdtek átterjedni a födémre, áthatolhatatlanná téve fizikai test számára, Cyril ismét visszajuttatta a fiút a szobába, és az ablakon át egy kb. egy lábnyi széles kőpárkányra, ami egyenesen futott a tömb mentén éppen az ablakok alatt. Ennek mentén vezette kis társát félig egyensúlyozva magát a párkány szélső szegélyén, félig lebegve a levegőben, de mindig úgy helyezkedve, hogy kívül legyen, nehogy a fiú megszédüljön, és megóvta attól a félelemérzettől, hogy leeshet. A tömb vége felé, legközelebb a tóhoz, amelyik irányban a tűz enyhébbnek látszott, bemásztak egy nyitott ablakon, és ismét elérték a folyosót, remélve, hogy azon a végén találnak még átjárható lépcsőt. Ez is tele volt füsttel és lánggal, így visszakúsztak a folyosóra, Cyril azt tanácsolta társának, hogy tartsa száját a földhöz közel, míg elérték a liftakna rácsozatát, ami a tömb közepén levő hosszú forrás mentén futott végig. A lift természetesen az alján volt, így addig másztak lefelé a rácsozaton a liftakna belsejében, míg magának a liftnek a tetején nem álltak. Itt bezárva találták magukat, de Cyril szerencsére felfedezett egy ajtónyílást a liftaknából egy félemelet jellegű helyre, éppen a földszint felett. Ezen keresztül elértek egy folyosót, átmentek rajta, a kisfiú a füsttől fuldoklott. Útjukat egy szemközti szobán át vették, végül kimásztak az ablakon, a veranda tetejére kerültek, ami a földszint homlokzatán futott, a földszint és a kert között. Innen elég könnyű volt lemászniuk egyik oszlopra, és elérni magát a kertet, de még ott is erőteljes volt a hőség, és jelentős veszélye volt annak, hogy leomlanak a falak. Így Cyril megpróbálta kis terhét végigvezetni először az egyik, majd a másik szárnyon, de mindkét esetben kitörtek a lángok, és a keskeny, kinyúló átjárók áthághatatlanok voltak. Végül bemenekültek egyik kiránduló csónakba, amit a lépcsőkhöz kötöttek ki, ami levezetett egy rakpartfélére a kert szélén, bele a tóba. Kioldották, és kieveztek a vízre. Cyril el akart evezni az égő szárnyon túlra, és partra tenni a fiút, akit megmentett, de amint megtettek egy kis utat, összetalálkoztak ott haladó tavi gőzössel, és meglátták őket, mivel az egész helyszínt bevilágította az égő hotel vakító fénye, míg olyan világos nem lett, mint fényes nappal. A gőzös a csónak oldalához ért, hogy felvegye őket, de a két fiú helyett, akiket láttak, a legénység csak egyet talált, mivel az idősebb barát azonnal vissza engedte csúszni Cyrilt asztrális alakjába, eloszlatva a sűrűbb anyagot, ami egy időre anyagi testet alkotott, ezért most láthatatlan volt. Alapos kutatást végeztek természetesen, de a második fiúnak nyomát sem találták, és arra következtettek, hogy vízbe esett, és megfulladt, amire odaértek. A megmentett gyermek teljes ájultságba esett, amint biztonságban volt a fedélzeten, így nem kaphattak tőle felvilágosítást, és amikor felépült, mindössze annyit mondott, hogy mielőtt odaértek, még egy pillanattal előbb látta a másik fiút, de semmi többet nem tudott. A gőzöst lehorgonyozták a tavon úgy két nap vízjárásnyi távolságban, és körülbelül egy hét múlva tudták visszajuttatni szüleihez, akik természetesen azt gondolták, hogy odaveszett a lángokban. Történt arra erőfeszítés, hogy elméjükben azt a benyomást keltsék, hogy fiúkat megmentették, de lehetetlenség volt közvetíteni feléjük a gondolatot, így elképzelhető, milyen nagy volt a találkozás öröme. A fiú már jól van, és boldog, és sohasem unja meg csodálatos kalandja elbeszélését. Gyakorta sajnálja, hogy az a kedves barát, aki megmentette őt, olyan titokzatosan eltűnt, mikor végül már elmúlni látszott minden veszély. Valójában még merészkedett azt is sejtetni, hogy végülis nem tűnt el, hogy talán egy mesebeli herceg volt, de ez az ötlet csak egy elnéző, felsőbbrendű mosolyt csalt ki az idősebbek részéről. A megmentője és közötte meglévő karmikus kötelék még nincs kinyomozva, de kétségtelenül lennie kell valahol.

7. Az „angyal” –történet		2008.02.23. 19:47
Egy másik példa a fizikai síkon való közbelépésre, ami rövid idővel ezelőtt történt, egy nagyon kedves kis történet, bár ezúttal csak egy életet mentett meg. Előzetes magyarázat szükséges néhány szóval. A mi segítőink seregében itt, Európában van két tagunk, akik fivérek voltak hosszú idővel ezelőtt az ősi Egyiptomban, és még mindig melegen kötődnek egymáshoz. Jelen inkarnációjukban jelentékeny korkülönbség van közöttük, egyikük előrehaladott középkorú, míg másikuk még gyermek fizikai testében, habár jelentősen és ígéretesen fejlett ego-val. Természetesen az idősebbnek jut osztályrészül, hogy képezze és vezesse a fiatalabbat az okkult munkában, amelynek olyan lelkesen szentelték magukat, és minthogy mindketten teljesen tudatosak és aktívak voltak az asztrális síkon, idejük legnagyobb részét, mialatt durvább testük alvó állapotban volt, együttes munkálkodással töltötték közös Mesterük irányítása alatt, így nyújtva erejükhöz mért segítséget mind élőknek, mind holtaknak. Felidézem a különleges esemény történetét, amelyet a két segítő közül az idősebb által rögtön az esemény után írt levélből szeretnék elmesélni, minthogy az abban adott leírás élőbb és képletesebb, mint bármilyen, harmadik személyben megtett beszámoló. „Más ügyben készültünk eljárni, amikor Cyril hirtelen felkiáltott: ’Mi ez?’, mivel rettentő fájdalom vagy rémület sikoltását hallottuk. Egy pillanat alatt a helyszínen voltunk, és láttuk, hogy egy tizenegy-tizenkét év körüli fiú átesett egy meredek sziklaparton, rá az alul levő sziklákra, és nagyon megsérült. Lábát és karját törte a szegény fickó, de ami még rosszabb volt, irtózatos vágás volt a combján, amiből patakokban ömlött a vér. Cyril így kiáltott: ’Segítsünk gyorsan rajta, különben meghal.’ „Ilyen jellegű vészhelyzetben gyorsan kell gondolkodni. Világos volt, hogy két dolgot kell tenni: a vérzést elállítani, és fizikai segítséget végrehajtani. Kénytelen voltam materializálni; vagy Cyrilt, vagy magamat, mivel fizikai kezet akartunk azonnal a kötés megszorításához, és jobbnak tűnt, hogy a szegény fiú lásson valakit bajában mellette állni. Éreztem, hogy habár kétségtelenül Cyrillel érezné jobban magát a fiú, mint velem, én valószínűleg könnyebben tudnék segítséget nyújtani, mint Cyril, így nyilvánvaló lett a munkamegosztás. A terv nagyszerűen működött, Cyrilt azonnal materializáltam (ő még nem tudja, hogyan kell sajátmagát), és mondtam neki, hogy vegye a fiú nyakkendőjét, és kösse át combját, és vessen át egy ágat. ’Nem fogja szörnyen sérteni?’ kérdezte Cyril, de megtette, és elállt a vérzés. A sérült fiú félig öntudatlannak tűnt, alig tudott beszélni, de felnézett a fénylő kis alakra, aki olyan aggódóan fölé hajolt, és azt kérdezte: ’Egy angyal lennél, úrfi?’ Cyril édesen mosolygott, és válaszolt: ’Nem, én csak egy fiú vagyok, azért jöttem, hogy segítsek rajtad.” Azután ott hagytam őt, hogy vigasztalja a szenvedőt, mialatt én a fiú édesanyjához rohantam, aki egy mérföldnyi távolságra lakott. Az volt a gondom, hogy azt a meggyőződést kellett az asszony fejébe erőltetnem, hogy valami baj van, és mennie kell, és utánanéznie. Nem fogja elhinni, de végül eldobta az edényt, amelyet tisztított, és hangosan így szólt: ’Nem tudom, milyen érzés fog el, de el kell mennem, és meg kell találnom a fiút.’ Amikor elindult, már képes voltam irányítani különösebb nehézség nélkül, bár egész idő alatt Cyrilt tartottam össze akaraterővel, nehogy szegény gyerek angyala hirtelen eltűnjön szeme elől. Látja, amikor az ember materializál egy alakot, az anyagot természetes állapotából egy másikba változtatja, azt lehet mondani, hogy átmenetileg a kozmikus akarattal szembehelyezkedve, és ha egy fél másodpercre elfordítja róla elméjét, azonnal visszaszökik eredeti állapotába, mint egy fényvillanás. Így csak félig tudtam figyelmemet az asszonyra fordítani, mégis valahogyan eljuttattam a sziklaparthoz, és amint a sarokra ért, Cyrilt eltüntettem, de ő látta, és most annak a falunak van az egyik leghitelesebb angyali közbeavatkozásról szóló története feljegyezve. A baleset kora reggel történt, és aznap este ránéztem (asztrálisan) a családra, hogy lássam, hogyan mennek a dolgok. A szegény fiú lábát és karját sínbe tették, a nagy vágást bekötözték, ágyban feküdt, sápadtnak és gyengének látszott, de bizonyosan felépül idővel. Az anya néhány szomszédnak elmondta a történetet, és szokatlan történetnek hangzott annak, aki ismerte a valós tényeket. Elmagyarázta bőbeszédűen, mennyire nem tudja elmondani, hogy mi történt, de elfogta egy érzés, mindez egy pillanat alatt, hogy valami történt a fiúval, és neki mennie kell, és meg kell keresnie. Képtelenség, hogyan gondolt elsőnek erre, és megpróbált szabadulni az érzéstől, de mindhiába, csak el kellett mennie. Elmondta, hogy mennyire nem tudja, mi késztette arra, hogy inkább a sziklapartot járja be, mint bármelyik másik helyet, és éppen így történt, és amint befordult a sarkon, meglátta a fiút egy sziklához támaszkodva, fekve, mellette térdelt a ’legszebb gyermek, akit valaha láttam, teljesen fehérbe öltözve, fénylőn, rózsás orcáival, kedves barna szemekkel.’ És ahogy rámosolygott, ’olyan mennyeien’, majd egy pillanat sem telt bele, és már nem volt ott. Először olyan meglepett volt, hogy nem tudta, mit gondoljon, és akkor egyszerre megérezte, hogy mi történt, térdre esett, és megköszönte Istennek, hogy elküldte egyik angyalát, hogy segítsen szegény kisfián. Azután elmesélte, hogyan emelte fel a fiút, és vitte haza, és le akarta venni a nyakkendőt, ami úgy bevágott szegény lábába, de a fiú nem hagyta, mivel azt mondta, hogy azt az angyal kötötte be és nem volt szabad érintenie. Amikor az anya ezt később elmondta az orvosnak, ő elmagyarázta neki, hogy ha kioldotta volna, a fiú bizonyosan meghalt volna. Majd elismételte a fiú oldaláról a mesét, amint rögtön leesése után ez a kedves kis angyal lejött hozzá (tudta, hogy angyal volt, mert előtte félmérföldes körzetben senki sem volt a láthatáron, amikor a szikla tetején volt, csak azt nem értette, miért nincsenek szárnyai, és miért mondta, hogy ő csak egy fiú. Elmondta, hogyan emelte a sziklának, és kötötte be lábát, ezután beszélgetni kezdett vele, azt mondta, ne féljen, mivel valaki elment édesanyjáért, és mindjárt itt lesz, hogyan csókolta meg, és próbálta meg kényelembe helyezni, és hogyan tartotta kis puha, meleg kezében az övét egész idő alatt, mialatt különös, szép történeteket mesélt neki, amelyekre nem tud világosan visszaemlékezni, de tudja, hogy nagyon jók voltak, mert csaknem elfelejtette, hogy megsebesült, amíg meglátta édesanyját jönni. Elmesélte, hogyan bátorította, hogy hamarosan megint jól lesz, mosolygott, megszorította kezét, és valahogyan már vége is lett. Azóta vallásos újraéledés történt a faluban. Lelkipásztoruk azt mondta nekik, hogy az isteni elővigyázatosságnak egy ilyen feltűnő beavatkozása bizonyára egy jel számukra, hogy megfeddje a gúnyolódókat, és bizonyítsa a szentírás és a keresztény vallás igazságát, és úgy tűnik, senki sem látja azt az óriási elmés ötletet, amit egy ilyen bámulatba ejtő ügy magában foglal. A fiúra gyakorolt hatás kétségtelenül jó volt, morálisan is és fizikailag is, valamennyi beszámoló szerint előzőleg elég gondatlan kis csibész volt, most viszont úgy érzi, hogy ’kis angyala’ bármikor mellette lehet, és ő sohasem akar sem tenni, sem mondani semmi durva, közönséges vagy indulatos dolgot, nehogy az lássa vagy hallja. Életének nagy vágya, hogy láthassa ismét egy napon, és tudja, hogy ha meghal, ez a kedves arc lesz az első, amelyik üdvözli őt a másik oldalon.” Valóban egy szép, megrendítő történet. A tanulság, amit a falu és lelkipásztora levont az eseményből, kissé hézagos, mégis, legalább tanúságtétele valaminek, ami túl van ezen a materiális síkon, bizonyára inkább tesz jót az embereknek, mint ártalmasat, és az anya következtetése abból, amit látott, tökéletesen helyesnek bizonyult, habár pontosabb tudás birtokában valószínűleg árnyaltabban fejezte volna ki magát. Egy, a levélíró vizsgálódásai által utólagosan felfedezett tény érdekes oldal-megvilágításba helyezi az okokat, amelyek az ilyen esetek alapjául szolgálnak. Feltárult, hogy a két fiú találkozott már korábban hozzávetőlegesen néhány ezer évvel ezelőtt, és az a fiú, aki leesett a szikláról, rabszolgája volt a másiknak, és egyszer megmentette fiatal ura életét a sajátja kockáztatásával, ennek következtében felszabadították, és most, jóval azután ura nemcsak visszafizeti természetben, hanem korábbi szolgájának magasrendű eszményképet is ad, valamint hajtóerőt az élet erkölcsiségéhez, ami megváltoztatja valószínűleg jövőbeni fejlődése egész folyamatát. Annyira igaz, hogy egyetlen jócselekedet sem marad soha jutalmazás nélkül a karma által, bármilyen késlekedőnek is látszik működése: „Bár Isten malmai lassan őrölnek, mégis szerfelett apróra, Noha Ő áll türelmesen várakozva, Mindent megőröl aprólékosan.”

6. Egy kellő időben érkező beavatkozás		2007.10.20. 17:57
Egy kellő időben érkező beavatkozás Akármilyen változatos is legyen ez a munka az asztrális síkon, mind egy nagy célra, a fejlődési folyamat elősegítésére irányul, bármilyen szerény mértékben is. Esetenként kapcso-latos az alacsonyabb birodalmak fejlődésével, amely csekély mértékben siettethető bizonyos körülmények között. Egy szolgálat ezen alacsonyabb birodalmak, elementál, valamint állati és növényi birodalom felé határozottan elismerésre kerül adeptus elöljáróink által, mivel néhány esetben csak emberi kapcsolat vagy alkalmazás útján segíthető elő fejődésük. Természetesen, a munkának messze a legnagyobb és legfontosabb része emberiséggel kapcsolatos ilyen vagy olyan módon. A nyújtott szolgáltatások sokfélék és változatos jellegű-ek, de főleg az ember szellemi fejlődésével vannak összefüggésben, olyan fizikai beavatkozá-sok, amilyenekről e könyv előbbi részében beszámoltunk, rendkívül ritkák. Néha mégis elő-fordulnak, és habár inkább szeretném hangsúlyozni a mentális és morális segítségnyújtás le-hetőségét felebarátaink felé, talán helyénvaló két-három példát említeni, amelyekben szemé-lyesen ismert barátaim nyújtottak fizikai segítséget azoknak, akiknek égetően szükségük volt arra, hogy érzékelhetővé váljék, hogy ezek a példák hogyan működnek a segítők gyakorlatá-ban, azoknak a beszámolóival, akik ezt a rendkívüli segítséget kapták. Az ilyen esetek, csak úgy, mint az irodalomban találhatók, úgy gondolom, az úgynevezett „természetfeletti előfor-dulások”. A közelmúltban történt Matabeleland-i lázadás folyamán elküldtük egyik tagunkat jó-téteményi megbízatással, amely szemléltetheti azt a módot, ahogyan esetenként ezen az ala-csonyabb síkon segítség nyújtható. Úgy tűnt, hogy falun egyik éjjel egy bizonyos farmer és családja nyugodtan aludt képzelt biztonságban, egyáltalán nem tudva arról, hogy mindössze néhány mérföldnyire vad ellenség könyörtelen hordái állnak lesben, ördögi, gyilkossági és fosztogatási titkos terveket szövögetve. A mi tagunk feladata az volt, hogy valamilyen módon ráébressze az alvó családot a szörnyű veszedelemre, ami ilyen váratlanul fenyegette őket, ami semmi esetre sem bizonyult könnyű feladatnak. Kísérlete, hogy a farmer agyába eljuttassa a közelgő veszély gondolatát, végképp meghiúsult, és mivel az eset sürgőssége hathatósabb intézkedéseket igényelt, barátunk elhatá-rozta, hogy materializálja magát, hogy eléggé megrázhassa a háziasszony vállát, hogy felszó-líthassa, hogy keljen fel és és nézzen körül. Abban a pillanatban, amikor látta, hogy sikeresen felhívta figyelmét, ő eltűnt, és a farmer felesége attól a naptól kezdve mindeddig sohasem volt képes kitalálni, melyik szomszédja volt az, aki olyan jókor felkeltette, és megóvta az egész család életét, és enélkül a titokzatos közbelépés nélkül egy órával később kétségkívül legyil-kolták volna őket ágyukban. Azt sem érti, hogy ez a barát hogyan ütötte nyélbe, hogy a szük-séghelyzetben bejutott, amikor minden ablak és ajtó biztonságosan be volt reteszelve. Így váratlanul felébresztve, a háziasszony félig-meddig hajlott arra, hogy a figyelmez-tetést pusztán álomnak tekintse, mégis, felkelt, és körülnézett, csakhogy lássa, hogy minden rendben van, és szerencse, hogy így tett, mert habár semmi bajt nem talált ajtón belül, alig-hogy kinyitott egy zsalut, vörösben látta az eget egy távoli lángbaborulástól. Azonnal felkel-tette férjét, és a többi családtagot, és megfelelő időben jött értesítésnek betudhatóan el tudtak menekülni egy közeli, kéznél levő rejtekhelyre, mielőtt a vadak hordája megérkezett volna, akik lerombolták a házat, és feldúlták a földeket ténylegesen, de csalódottak voltak a várt em-beri zsákmány hiányában. Elképzelhetők a megmentő érzelmei, amikor egy idő eltelte után beszámolót olvasott az újságban ennek a családnak a szerencsés megszabadulásáról.

5. A fizikai feletti élet valósága		2007.10.20. 17:55
A fizikai feletti élet valósága Azoknak, akik csak a XIX. század szokásos és meglehetősen materialista gondolatme-netéhez szoktak hozzá, nehéznek tűnik, hogy higgyenek, és teljesen megvalósítsanak egy tö-kéletes tudatossági állapotot a fizikai testen kívül. Minden keresztényt, mindenesetre, hitének alaptételei arra köteleznek, hogy higgyen abban, hogy van lelke, de ha valaki annak lehetősé-gét vetné fel neki, hogy a lélek eléggé valóságos ahhoz, hogy láthatóvá váljon bizonyos felté-telek között, függetlenül attól, hogy a test életben, vagy halál után van-e, az esély tíz az egy-hez, hogy megvetően azt mondaná, hogy ő nem hisz kísértetekben, és hogy az ilyen ötlet nem más, mint egy hitelét vesztett középkori babona időszerűtlen túlélése. Ezért, ha azon vagyunk, hogy egyáltalán megértsük a láthatatlan segítők seregének munkáját, és netán magunk is megtanuljunk abban segédkezni, meg kell szabadulnunk az ilyen dolgokról való jelenkori gondolkodás korlátaitól, és törekednünk kell arra, hogy megért-sük a nagy igazságot (sokunk számára mostmár bebizonyosodott tényt), hogy a fizikai test az egyszerű valóságban nem más, csak az igazi ember egy hordozója vagy ruházata. Halál esetén tartósan levetjük, de időszakosan is minden éjjel alvás alatt. Valójában az álomba merülés folyamata az igazi embernek ebből a cselekedetéből áll, azaz asztrális hordo-zójában kihúzódik fizikai testéből. Ismétlem, ez többé már nem puszta feltevés vagy elmés feltételezés. Sokan vannak közöttünk, akik képesek megvalósítani (és életük minden napján meg is teszik) ezt az elemi mágikus műveletet teljes tudatossággal, akik egyik síkról a másikra tetszés szerint mennek át, és ha ez világosan megvalósul, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy milyen furcsa képtelenségnek kell tűnjön számukra az a szokásos ésszerűtlen állítás, hogy ez végképp lehetetlen. Ez olyan dolog, mintha azt mondanánk valakinek, hogy lehetetlenség elaludnia, és ha azt hiszi, hogy így tett valaha is, akkor hallucinál. Aki azonban még nem fejlesztette ki az asztrális és fizikai tudatossága közötti össze-köttetést, az képtelen akaratlagosan elhagyni sűrűbb fizikai testét, vagy visszaemlékezni an-nak javarészére, ami vele fizikai testétől távol történik, de az, hogy alvás alatt minden esetben elhagyja, mindazonáltal tény marad, és bármelyik gyakorlott tisztánlátó által látható, amint felette lebeg, vagy attól nagyobb vagy kisebb távolságban kószál, az esettől függően. Az egészen fejletlen személy általában szorosan fizikai teste felett lebeg, szinte ugyanolyan alvó állapotban, mint az, aránylag alaktalanul és fejletlenül, és a tapasztalat sze-rint nem lehet elmozdítani annak a fizikai testnek a közvetlen közeléből anélkül, hogy az ne váltana ki komoly kényelmetlenséget, ami gyakorlatilag felébreszti. Ahogy azonban az ember fejlődik, asztrális teste határozottabb körvonalúvá és tudatosabbá válik, és megfelelőbb hor-dozóvá számára. Az intelligensebb és kultúráltabb ember esetében a tudatossági fokozat már jelentős, és egy szellemileg fejlett ember éppen annyira otthon van abban a hordozóban, mint ebben a sűrű fizikai testben. Habár lehet teljesen tudatos alvás alatt az asztrális síkon, és képes azon szabadon köz-lekedni kívánsága szerint, ebből még nem következik, hogy kész a láthatatlan segítők seregé-hez való csatlakozásra. A legtöbb ember ezen a szinten olyannyira bele van burkolózva saját gondolatmenetébe - szokásosan az ébrenlét idején őt foglalkoztató valamilyen irányvonal folytatásaként -, olyan, mint egy magába mélyedt ember, aki annyira elmerült, hogy gyakorla-tilag teljesen figyelmetlen minden iránt, ami körülötte zajlik. Sok tekintetben jól van ez így, mivel sok minden található az asztrális síkon, ami idegesítő és rémítő annak, akinek nincs bátorsága a teljes tudatra ébredésre, ami mindannak valódi természetét illeti, amit látna. Olykor egy ember fokozatosan kiemelkedik ebből az állapotból, mintegy ráébred a kö-rülötte levő asztrális világra, de gyakran abban az állapotban marad, ameddig valaki, aki már járatos ott, gondjaiba nem veszi és felébreszti. Ez azonban nem egy könnyen vállalható fele-lősség, mivel, mialatt aránylag könnyű így valakit felébreszteni az asztrális síkon, azonban lehetetlen újra elaltatni, eltekintve a legkevésbé kívánatos hipnózisos befolyás gyakorlásától. Így, mielőtt a segítő munkások seregének egyik tagja felébreszt egy álmodót, meg kell bizo-nyosodnia afelől, hogy annak az embernek olyan a beállítottsága, hogy jól fogja használni a további képességeket, amelyeket azután kezébe adnak, és tudása és bátorsága elégséges ah-hoz, hogy meglehetősen biztosan ne érje ártás egy ilyen közbelépés eredményeként. Az ilyen módon végrehajtott felébresztés olyan helyzetbe hozza az illetőt, hogy ha akar, csatlakozhat azoknak a seregéhez, akik az emberiséget segítik. Világosan meg kell érte-ni, hogy ez nem jár szükségszerűen vagy még szokásosan sem azzal a képességgel, hogy éber tudatosságában emlékezni fog bármire, amit tett. Ezt a képességet az embernek sajátmaga számára meg kell szereznie, és az esetek többségében ez nem következik el a rákövetkező években, sőt még ugyanabban az életben sem. Azonban, szerencsére, a testben való emléke-zés hiánya semmi esetre sem állja útját a testen kívül végzendő munkának, úgyhogy nincs jelentősége, hacsak annak az embernek a megelégedettségét nem tekintjük, aki tudja ébrenléte alatt, hogy milyen tevékenységgel foglalkozik alvása alatt. Az számít valóban, hogy a munkát el kell végezni, és nem az, hogy emlékezzünk arra, ki tette.

4. A segítők		2007.10.20. 17:54
A segítők Segítséget, tehát, az asztrális sík lakóinak sok osztálya közül néhány nyújthat. Érkez-het segítség a déváktól, a természet-szellemektől, vagy azoktól, akiket halottaknak nevezünk, valamint azoktól, akik tudatosan tevékenykednek az asztrális síkon életük folyamán, főleg az adeptusok és tanítványaik. Ha azonban a dolgot kissé szorosabban megvizsgáljuk, látni fog-juk, hogy habár valamennyi említett osztály részt vehet, és vesz is olykor ebben a munkában, részesedésük olyan egyenlőtlen, hogy gyakorlatilag csaknem teljesen egy osztályra hárul. Az a tény, hogy olyan sok ez az asztrális síkon vagy síkról végzendő segítő tevékeny-ség, már magában magyarázatra szorul. Bárki számára, akinek csak halvány fogalma is van arról, hogy egy adeptus irányítása alatt milyen erők állnak valójában, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy számára az asztrális síkon való munkálkodás sokkal nagyobb energiaveszteség lenne, mintha élenjáró orvosaink vagy tudósaink idejüket kőtöréssel töltenék az úton. Az adeptus munkája magasabb régiókban zajlik, főként a mennyei világ dévacháni síkjának arupa (testetlen) szintjein, ahol energiáit a valódi emberi egyéniség befolyásolására irányíthatja és nem egyedül a személyiségre, ugyanakkor mindössze az (a személyiség) érhető el az asztrális vagy a fizikai világokban. Az erő, amelyet működésbe hoz abban az emelkedet-tebb birodalomban, sokkal nagyobb eredményt hoz létre, messzebbre ágazót és tartósabbat, mint bármi, ami elérhető, akár tízszeres erőráfordítással itt lenn. Ott fenn a munka olyan, hogy ő egyedül teljesen meg tudja valósítani, míg az alacsonyabb síkokon, mindenesetre bizonyos mértékig, azokkal együtt, akiknek a lába a nagy létrának egy alacsonyabb fokán van, és ami egy nap őket is elvezeti abba a helyzetbe, ahol az adeptus áll. Ugyanezek az észrevételek vonatkoznak a dévák esetére is. A természetnek egy, a mi-enknél magasabb birodalmához tartozva, mert oda tartoznak, munkájuk legnagyobbrészt egy-általán nem kapcsolódik össze az emberiséggel, sőt, a dévák rendjeiből azok (és vannak ilye-nek), akik némelykor válaszolnak magasabb sóvárgásainkra és esdekléseinkre, így inkább a mentális síkon tesznek, mint a fizikain vagy az asztálison, és gyakrabban inkarnációink közöt-ti időszakokban, mint földi életeink alatt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyen segítség néhány esete volt megfigyelhető a dévacháni sík alosztályainak vizsgálata során, amibe akkor fogtunk bele, amikor e témában volt előkészületben a Teozófiai kézikönyv. Egy esetben egy déva tanított egy kántort a leg-csodálatosabb égi zenére, egy másik esetben egy másik rendből való déva adott útmutatást és irányítást egy csillagásznak, aki a világmindenség szerkezetének és formájának megértését kutatta. Ez csak két példa volt a sok közül, amelyekben a nagy déva birodalom segítette a to-vábbfejlődést, és válaszolt az ember magasabb vágyaira halál után, és vannak módszerek, amelyek által még a földi élet során ezek a nagyszerű lényiségek megközelíthetők, és határta-lan tudás kapható tőlük, habár inkább érhető el velük kapcsolat síkjukhoz való felemelkedés útján, mint segítségül hívással, hogy leszálljanak hozzánk. Fizikai életünk szokásos eseményeibe a déva nagyon ritkán avatkozik bele, valójában olyan nagyon elfoglalt saját síkja sokkal grandiózusabb munkájával, hogy valószínűleg ritkán jut tudomására ilyesmi, és habár megtörténhet esetleg, hogy tudomást szerez emberi szomorú-ságról vagy gondról, ami kiváltja sajnálatát, és arra készteti, hogy igyekezzen valamilyen mó-don segíteni, az ő szélesebb látása kétségtelenül felismeri, hogy a fejlődésnek ebben a szaka-szában ilyen közbelépések az esetek túlnyomó többségében mérhetetlenül több bajt okozná-nak, mint jót. Volt kétségbevonhatatlanul egy időszak a múltban – az emberi faj gyermekkorában – amikor sokkal nagyobb mértékben segítették kívülről, mint ami jelenleg a helyzet. Abban az időben, amikor valamennyi Buddha-ját és Manu-ját sőt még közönségesebb vezetőit és tanító-it is bevonták vagy a déva evolúció soraiból, vagy egy előrehaladottabb bolygó tökéletesített emberiségéből, ilyenfajta segítés, amelyet ebben az értekezésben tekintünk át, bizonyára érke-zett ezektől a fennkölt lényektől. Amint azonban fejlődik az ember, képesítetté válik arra, hogy segítőként működjék, először a fizikai síkon, azután a magasabb szinteken. Mostanra elértünk egy fokozatot, amelyen az emberiségnek képessé kellene válnia, és bizonyos csekély mértékben képes is arra, hogy láthatatlan segítőket termeljen ki magából, így téve szabaddá még hasznosabb és fennköltebb munkára azokat a lényeket, akik képesek arra. Nyilvánvaló tehát, hogy ilyen segítést, amelyre itt utalunk, legalkalmasabban férfiak és nők fejlődésüknek egy meghatározott szakaszukban nyújthatnak, nem pedig adeptusok, mivel ők sokkal nagyobb formátumú és messzemenően hasznosabb munka végzésére képe-sek. Átlagembereknek különleges szellemi fejlettség hiányában szintén nem vennék hasznát. Éppen ezek a megfontolások vezetnek el bennünket annak elvárására, hogy ez a mun-ka az asztrális és az alacsonyabb mentális síkokon a Mesterek tanítványainak kezében van, olyan emberekében, akik, habár még messze vannak az adeptusság elérésétől, olyan mérték-ben fejlesztették magukat, hogy képesek tudatosan működni a szóban forgó síkokon. Közülük néhányan további lépést tettek a kapcsolatok tökéletesítésére a fizikai tuda-tosság és a magasabb szintek tudatossága között, és rendelkeznek azzal a kétségtelen előny-nyel, hogy éber életükben visszaemlékeznek azokra, amiket tettek vagy tanultak azokban a másfajta világokban. Vannak sokan mások, akik még nem tudják sértetlenül áthozni tudatos-ságukat, mindazonáltal semmi esetre sem vesztegetnek el órákat, amikor azt gondolják, hogy alszanak, hanem nemes és önzetlen munkálkodással töltik felebarátaik számára. Tekintsük át, hogy miből is áll ez a munkálkodás, de mielőtt rátérnénk témánknak erre a részére, először utalunk egy ellenvetésre, amit gyakran hoznak fel ilyen munkával kapcso-latban. Ugyancsak rendelkezünk néhány aránylag ritka esettel, amelyekben a közvetítők vagy természetszellemek, vagy olyan emberek, akik levetették fizikai testüket. Azoknak az embereknek, akik még nem értik tökéletesen a teozófiai eszméket, gyak-ran vannak kételyeik, hogy vajon megengedhető-e számukra, hogy segítsenek valakin, akit szomorúságban vagy gondban találnak, attól félve, hogy kereszteznék a karma örök törvényé-nek tökéletes igazságossága alapján elrendelt sorsát. „Az az ember azért van mostani helyze-tében”, mondják gyakorlatilag, „mert megérdemelte, most dolgozza le valamilyen múltban elkövetett gonoszság teljesen természetes következményét, milyen jogon gátolnám a nagy kozmikus törvény működését azáltal, hogy megkísérelnék helyzetén javítani akár az asztrális, akár a fizikai síkon?” Azok a jóemberek, akik ilyen kijelentéseket tesznek, valójában óriási önhittségről tesznek bizonyságot, habár öntudatlanul, mivel állításuk két elképesztő feltevést foglal magá-ban; először, hogy ők pontosan tudják, mi egy másik ember karmája, és meddig tart majd el-rendelt szenvedése, másodszor, hogy ők, - percéletű rovarok – korlátlanul átgázolhatnak a kozmikus törvényen, és megakadályozhatják a karma esedékes ledolgozását bármilyen csele-kedetükkel. Biztosak lehetünk abban, hogy a nagy karmikus istenségek képesek tökéletesen boldogulni teendőikkel a mi segítségünk nélkül is, és nem kell attól félnünk, hogy bármilyen lépés, amelyet tehetünk, netán a legcsekélyebb gondot vagy zavart okozhatná számukra. Ha valakinek olyan a karmája, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor minden jószándékú törekvésünk abba az irányba sikertelen marad, habár mindamellett jó karmát fogunk nyerni magunknak azáltal, hogy megtettük. Egy ember karmája nem a mi dolgunk, a mi kötelessé-günk az, hogy segítséget nyújtsunk minden erőnkkel, csak cselekvési jogunk van, az ered-mény más, magasabb kezekben van. Hogyan tudnánk megmondani, hogy áll egy ember számadása? Mindössze annyit tudunk, hogy most meríti ki rossz karmáját, és e pillanatban abban a helyzetben van, hogy segítő kézre van szüksége, hogy az enyhülést adjon, és kiemelje bánatából és csüggedéséből. Miért ne szolgálhatna örömünkre és megtiszteltetésünkre egyik vagy másik jócselekedet? Ha tudunk neki segíteni, akkor maga az a tény mutatja, hogy kiér-demelte, hogy segítsék, és csak akkor tudhatjuk meg, ha megpróbáljuk. A karma törvénye minden esetben gondot visel arra, nem kell aggódnunk miatta. Kevés azoknak az eseteknek a száma, amelyek során természet-szellemek segítenek az emberi nemnek. Az ilyen teremtmények többsége kerüli az ember tartózkodási helyeit, elvo-nul előle, nem szereti kisugárzásait, állandó nyüzsgését és nyugtalanságát, amit maga körül okoz. Néhány magasabb rendjük kivételével következetlenek és szeleburdiak, inkább olya-nok, mint a boldogan játszó gyerekek, szerfelett szerencsés fizikai körülmények között, mint-sem komoly, felelősségteljes lényiségek. Mégis, néha megtörténik, hogy egyikük megkedvel egy emberi lényt, és jó szolgálatot tesz neki, jelenlegi fejlődési szakaszában a természetnek ez az osztálya nem bízható meg olyasmivel, mint a láthatatlan segítők munkájában való állandó együttműködés. A természet-szellemekről szóló teljesebb beszámoló végett az olvasónak az V. Teozófiai kézikönyvet ajánljuk. Nyújtanak olykor segítséget azok a nemrég elhunytak, akik még az asztrális síkon időznek, és még szoros kapcsolatban vannak földi dolgokkal, mint (valószínűleg) a fent emlí-tett esetben az édesanya, aki megmentette gyermekeit a kútba eséstől. Azonban rögtön látható, hogy az ilyen kapható segítségnyújtások száma bizonyára rendkívül korlátozott. Minél önzet-lenebb és segítőkészebb egy személy, annál valószínűbb, hogy halála után az asztrális sík ala-csonyabb szintjein teljes tudatossággal vesztegelve található, ahonnan a Föld könnyedén elér-hető. Mindenesetre, hacsak az illető nem volt egy rendkívül rossz ember, tartózkodása abban a birodalomban, ahonnan bármilyen beavatkozás egyedül lehetséges, viszonylag rövid, és habár a mennyei világból még áraszthat jóságos befolyást azokra, akiket a Földön szeretett, az általában inkább szokásosan áldás természetű, mint olyan energiáé, amelyik képes egy sajátos esetben hathatós eredményeket létrehozni, mint amilyeneket áttekintettünk. Sokan az eltávozottak közül, akik segíteni szeretnének a hátrahagyottakon, tapasztalni fogják, hogy teljesen képtelenek bármilyen módon hatást gyakorolni rájuk, mivel egyik síkról egy másikon levő lénnyel való együttműködés vagy nagyfokú érzékenységet igényel annak a lénynek a részéről, vagy bizonyos mennyiségű tudást és jártasságot a közreműködő részéről. Ezért, habár semmiképpen sem szokatlanok röviddel halál utáni jelenések esetei, azonban ritkán találkozhatunk olyan példával, amikor az elhunyt személy valóban valami hasznosat tett volna, avagy sikerült volna az általa óhajtott hatást gyakorolnia barátra vagy rokonra, akit meglátogatott. Természetesen vannak ilyen esetek szép számmal, ha valamennyit összerakjuk, de nem jelentősen sok, összehasonlítva kísértetek nagy számával, akiknek sikerült láttatni magukat. Így általában csak kevés segítség kapható a halottaktól, valóban, ahogy majd most megmagyarázzuk, sokkal gyakoribb esetükben, hogy ők igényelnek segítséget, semmint ők lennének képesek nyújtani másoknak. Jelenleg, tehát, a munka döntő része, amelyik e vonalak mentén végzendő, azon élő személyeknek jut osztályrészül, akik képesek tudatosan működni az asztrális síkon.

3. Egy személyes tapasztalat		2007.01.27. 22:31
A fenti történetek viszonylag jól ismertek mindenki előtt, és megtalálhatók néhány olyan könyvben, amelyek ilyen beszámolók gyűjteményeit tartalmazzák, leginkább Dr. Lee „A láthatatlan világ több felvillanása” (More Glimpses of the Unseen World) című műben. Az a két eset, amelyeket most készülök közreadni, sohasem jelentek meg még előzőleg nyomtatásban, és mindkettő az elmúlt tíz évben történt, egyik velem, a másik egy nagyon kedves barátommal, a Teozófiai Társulat jeles tagjával, akinek megfigyelési precizitásához a kétség árnyéka sem fér. Az én saját történetem elég egyszerű, habár számomra nem jelentéktelen, mivel a beavatkozás kétségkívül életemet óvta meg. Egy különösen esős és viharos éjjel sétáltam lefelé egy csendes mellékutcában a Westbourne ligethez közel, gyér sikerrel, hogy fenntartsak egy esernyőt a vad szélrohamok ellenében, azzal fenyegetve minden pillanatban, hogy kitépik szorításomból, és amint fáradsággal haladtam előre, megpróbáltam egyik munkám részleteire gondolni, amellyel akkor éppen el voltam foglalva. Meglepő hirtelenséggel egy hang, amelyet jól ismertem – egy indiai tanító hangja – fülembe kiáltott: „Ugorj vissza!” Gépies engedelmességgel erőteljesen hátraugrottam, úgyszólván, még mielőtt időm lett volna gondolkodni. Amint így tettem, esernyőm, a hirtelen mozdulattól előrebukott, kezemből kiütődött, és egy hatalmas fém kéményfedő zuhant a kövezetre, arcomhoz egy yardnál kisebb távolságra. Ennek a darabnak a hatalmas súlya, és iszonyú ereje, amivel leesett, egészen biztosan azt okozta volna, ha nem lett volna figyelmeztető hang, hogy a helyszínen meghaltam volna, az utca üres volt, és a hang azé a valakié volt, akiről tudtam, hogy hétezer mérföldnyire van tőlem, már ami a fizikai testet illeti. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amelynek során ilyen rendkívüli segítséget kaptam, mivel korábbi életemben, jóval a Teozófiai Társulat megalapítása előtt egy kedves személynek a megjelenése, aki a közelmúltban halt meg, óvott meg engem annak elkövetésétől, amiről most már látom, hogy komoly bűntény lett volna, habár akkori tudásom fényében az nemcsak igazolhatónak, de még dicséretes visszavágásnak is tűnt volna. Később, még mindig ennek a Társulatnak az alapítása előtt, egy figyelmeztetés érkezett hozzám magasabb síkról, mély benyomást keltő körülmények között, amely lehetővé tette számomra, hogy megakadályozzak egy másik embert, hogy elinduljon egy úton, amiről most már tudom, hogy szerencsétlenül végződött volna, habár akkor nem volt okom feltételezni. Látható, hogy jelentős személyes tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy erősítsem hitemet a láthatatlan segítők tantételét illetően, a segítségről való tudásomon kívül, amit jelenleg is kapok. A másik eset még meglepőbb. Egyik tagtársunk, aki engedélyt adott történetének közzétételére, de nem óhajtja, hogy megnevezzem, egyszer nagyon komoly fizikai veszedelemben találta magát. Itt most nem részletezendő körülmények következtében egy veszélyes utcai perpatvar közepébe került, és miután látta, amint néhány embert leütöttek, és valóban komolyan megsérültek hozzá közel, pillanatokon belül várható volt, hogy hasonló sors vár rá is, mivel lehetetlennek tűnt kimenekülni a tömegből. Hirtelen a tömegből kipördülés különös érzését tapasztalta, és magát egészen sértetlenül, teljesen egyedül állva találta egy kis mellékutcában, amely párhuzamos volt azzal, ahol a zavargás történt. Még hallotta a küzdelem zaját, és mialatt meglepetten állt, hogy mi a csuda történt vele, két-három ember ért futva a sarokra, akik kimenekültek a tömegből, és őt látva meglepetésüket és örömüket fejezték ki, mondván, hogy amikor a bátor hölgy ilyen hirtelen eltűnt a harc közepéből, akkor biztosra vették, hogy le lett ütve. Akkor nem érkezett erre semmilyen magyarázat, a hölgy nagyon zavarodott állapotban tért haza, de amikor egy későbbi időszakban megemlítette ezt a különös esetet Madame Blavatsky-nak, ő tájékoztatta, hogy karmája lehetővé tette, hogy megóvják egy rendkívül veszélyes helyzettől, az egyik Mester külön küldött valakit, hogy megvédje, arra a tényre való tekintettel, hogy életére szükség van a munkához. Mindazonáltal az eset nagyon különlegesnek számít, egyrészt a kifejtett erő nagy mennyisége, másrészt megnyilatkozásának szokatlanul nyilvános jellege miatt. Nem nehéz elképzelni a modus operandi-t, a hölgyet bizonyára a közbeékelődő háztömb fölé kellett emelni testileg, és egyszerűen a következő utcában letenni, de mivel a fizikai test nem volt látható a levegőben lebegni, nyilvánvalóan valamilyenfajta (talán éteri anyagból levő) fátyollal vették körül út közben. Ha azt vetné valaki ellen, hogy ha bármi is rejtette volna el a fizikai anyagot, annak magának is fizikainak kellett lennie, és ezért láthatónak, akkor azt lehet válaszolni, hogy ismert eljárás minden okkultista tanulmányozó előtt, hogy a fénysugarakat el lehet hajlítani (amelyek, jelenleg minden körülmények között ismeretes a tudomány előtt, hogy csak egyenes vonalakban haladnak, hacsak nem törnek meg), úgyhogy egy tárgy megkerülését követően pontosan eredeti pályájukat nyerik vissza, és azonnal látható, hogyha ez történt volna, egy ilyen tárgy minden fizikai szem számára tökéletesen láthatatlan lett volna mindaddig, amíg a sugaraknak nem engedték volna visszanyerni normál pályájukat. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy ez az egy állítás magában is elegendő, hogy megjegyzéseimet a ma tudósa képtelenségnek bélyegezze, de ezzel nincs mit tenni, merőben csak egy lehetőséget állítok a természetben, amelyet a jövő tudománya egy nap kétségtelenül felfedez majd, és azok számára, akik nem az okkultizmus tanulmányozói, az észrevétel bizonyára mindaddig vár, amíg beigazolódik. Az eljárás, ahogy mondom, bárki számára elég érthető, aki egy kicsit is tud a természet okkultabb erőiről, de a jelenség még rendkívül drámai marad, miközben a történet hősnőjének neve, ha meg lenne engedve, hogy megadjam, a hitelesség biztosítéka lenne minden olvasómnak. Ezek a történetek, amelyek mindegyikét általában angyali közbenjárásnak szokták hívni, minthogy azok is, láthatatlan segítőink működésének csak egy kis részét szemléltetik. Mielőtt hasznosan áttekinthetjük tevékenységük többi ágazatát, helyesen tesszük, ha tisztázzuk elménkben a lények változatos osztályait, amelyekhez ezek a segítők tartozhatnak. Legyen tehát ez a következőkben tárgyalandó témánk feladata.

2. Néhány mai példa		2007.01.27. 22:31
Még ebben a hitetlen korban, XIX. századunk teljes forgataga közepette, tudományunk dogmatizmusa és protestantizmusunk halálos unalma ellenére is még megtalálhatók a közbenjárás materialista álláspontból megmagyarázhatatlan példái bárki által, aki veszi a fáradságot és utánajár. Abból a célból, hogy ezt röviden bemutassam az olvasónak, röviden kivonatolok néhányat az ilyen történetek minapi gyűjteményéből, hozzátéve egy-két saját magam által megismert példát. Ezeknek az új keletű eseteknek egyik nagyon jellemző vonása, hogy csaknem mindig arra látszanak irányulni, hogy gyermekeket segítsenek vagy óvjanak meg. Egy érdekes eset, amelyik mindössze néhány évvel ezelőtt Londonban esett meg, egy gyermek életének megmentésével kapcsolatos, rettenetes tűz közepette, ami egy Holborn-hoz közeli utcában ütött ki, és ott két házat teljesen lerombolt. A lángok annyira elhatalmasodtak, mielőtt még felfedezték volna, hogy a tűzoltók képtelenek voltak megmenteni a házakat, viszont sikerült megmenteniük valamennyi bentlakót kettő kivételével, egy idős hölgy megfulladt a füsttől, mielőtt el tudták érni őt, és egy kb. ötéves gyermek, akinek a házban való jelenlétéről megfeledkeztek a sietség és a pillanatnyi izgalom hevében. A gyermek édesanyja, úgy tűnik, barátja vagy rokona volt a háztulajdonos hölgynek, és azon az éjszakán gondjaira bízta a kicsiny teremtést, mivel kénytelen volt Colchesterbe menni ügyet intézni. Csak amikor már mindenki más megmenekült, és az egész ház lángba borult, akkor juttatta rettenetes nyilallás a hölgy eszébe, hogy a gyermek megőrzésével bízták meg. Akkor reménytelennek tűnt, hogy megkíséreljék a bejutást a manzárdszobába, ahová lefektették a gyermeket, de az egyik tűzoltó hősiesen megoldotta a reménytelen kísérletet, és miután gyors útmutatást kapott a szoba pontos fekvéséről, belevetette magát a füst és lángok közé. Megtalálta a gyermeket, sértetlenül hozta ki, de amikor csatlakozott bajtársaihoz, egy különös történetet mondott el. Állította, hogy amikor elérte a szobát, azt lángokban találta, a födém nagyobb része már leszakadt, de a tűz a szobában az ablak felé kanyarodott, teljesen természetellenes és kiszámíthatatlan módon, amihez hasonló korábbi összes tapasztalata során nem fordult elő, úgyhogy az a sarok, amelyikben a gyermek feküdt, teljesen érintetlen volt, jóllehet a födémtöredék gerendái, ahol a kis bölcső állt, félig elégtek. A gyermek természetesen szörnyen rémült volt, de a tűzoltó nyomatékosan és ismételten kijelentette, hogy amikor komoly kockázatot vállalva elindult feléje, egy angyalhoz hasonló alakot látott, – és itt pontosan az ő szavai következnek,– valami „egészen ragyogó fehéret és ezüstöset, az ágy fölé hajolva, az ágytakarót simítva.” Nem tévedhetett, mondta, mivel néhány másodpercig vakító fényben volt látható, és ténylegesen csak akkor tűnt el, amikor ő néhány lábnyira volt tőle. Ennek a történetnek egy másik érdekessége, hogy a gyermek édesanyja képtelen volt aludni azon az éjszakán Colchester-ben, állandóan egy erős érzés gyötörte, hogy valami baj van gyermekével, olyannyira, hogy végül kénytelen volt felkelni, és egy kis időt a legbuzgóbb imádkozással töltött, hogy a kicsit megvédje a veszélytől, amit föléje hárulónak érzett ösztönösen. A közbeavatkozás nyilvánvaló volt, amiről egy keresztény azt mondaná, hogy válasz az imádkozónak, a teozófus viszont ugyanezt az eszmét tudományosabb kifejezésmóddal úgy illetné, hogy az édesanya szeretetének erőteljes kiáradása olyan energiát képezett, amit láthatatlan segítőink egyike képes volt gyermekének a rettenetes haláltól való megmentésére használni. Egy másik figyelemreméltó eset, amelynek során gyermekeket óvtak meg szokatlan módon, a Themze partján, Maidenhead közelében történt néhány évvel korábban, mint az utóbbi példa. Ezúttal a veszélyt, amitől megmenekültek, nem tűz, hanem víz okozta. A három kisgyermeket, akik, ha helyesen emlékszem vissza, Shottesbrook-ban, vagy ahhoz közel laktak, dajkájuk sétálni vitte a vontatóút mentén. Hirtelen végigszáguldott egyik sarkon egy uszályt vontató ló, és a felfordulásban a két gyermek a vontatókötél rossz oldalára került, és beleesett a vízbe. A hajós, aki látta a balesetet, beugrott, hogy megpróbálja megmenteni őket, és észrevette, hogy a vízben magasan lebegnek „természetellenes módon”, mondta, és nyugodtan haladnak a part felé. Ez volt minden, amit ő és a dajka látott, és mindegyik gyermek azt állította, hogy „egy szépséges személy, teljesen fehérben és fénylőn” állt mögöttük a vízben, fenntartotta, és a part felé vezette őket. Nem maradt a történet igazolás nélkül, mivel a hajós kislánya, aki kiszaladt a kabinból, amikor meghallotta a dada kiabálását, szintén tanúsította, hogy látott egy kedves hölgyet, aki a vízben a partra vontatta a két gyereket. Teljesebb részletek hiányában, mint amit a történet kínál nekünk, lehetetlenség bizonyossággal kimondani, hogy a segítők melyik osztályából való ez az „angyal”, de valószínűleg annak javára írható, hogy egy fejlett emberi lény működött asztrális testében, amint később látható lesz, amikor ezzel a témával más oldalról, inkább a segítők szempontjából foglalkozunk majd, a megsegítettek helyett. Egy másik eset, amelyikben a közvetítő határozottabban különböztethető meg, Dr. John Mason Neale úrral, a jól ismert lelkésszel kapcsolatos. Elmondja, hogy egy ember, aki nemrég veszítette el feleségét, látogatóban volt kisgyermekeivel egy barátja vidéki házában. Ez egy zeg-zúgos udvarház volt, és alacsonyabb részén hosszú, sötét folyosók voltak, ahol a gyerekek nagy élvezettel játszottak. Ezúttal azonban veszélyesen felmentek az emeletre, és ketten közülük elbeszélték, hogy amint lefelé futottak az átjárók egyikén, találkoztak édesanyjukkal, aki azt mondta nekik, hogy menjenek vissza ismét, azután eltűnt. Vizsgálódás tárta fel azt a tényt, hogyha a gyerekek csak néhány lépéssel tovább futottak volna, egy mély, lefedetlen kútba zuhantak volna, ami ott tátongott egészen az ő ösvényükön, így édesanyjuk látomása megmentette őket a csaknem biztos haláltól. Ebben a példában nincs ok abban kételkedni, hogy maga az anya őrködött szeretően gyermekei felett az asztrális síkról, és hogy (amint más esetekben is történt) erőteljes vágya adta neki az erőt, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, amelybe olyan vigyázatlanul rohantak, és hogy láthatóvá és hallhatóvá tegye magát előttük egy pillanatra, vagy merőben csak elméjükben azt a benyomást keltse, hogy látják és hallják őt. Természetesen lehetséges, hogy a segítő valaki más volt, aki az anya ismerős alakját öltöttel fel, nehogy megrémítse a gyermekeket, de a legegyszerűbb feltevés magának az örökké éber anyai szeretetnek tulajdonítani a közbenjárást, homályosítatlan fényben látva az átjárót a halál kapuin keresztül. Ez az anyai szeretet, lévén a legszentebb és legönzetlenebb emberi érzés, az egyik legállhatatosabb a magasabb síkokon. Az anya, aki az asztrális sík alacsonyabb szintjein találja magát, következésképp még érintkezésben áll a Földdel, nemcsak fenntartja érdeklődését és törődését gyermekei iránt, ameddig csak képes látni őket, hanem amikor már belépett a mennyei világba, ezek a kicsinyek még mindig a legkiemelkedőbb témák gondolatvilágában, és a szeretet gazdagsága, amelyet a képmásokba áraszt, amelyeket ott róluk készít, az szellemi erő nagyfokú kiöntése, amelyik utódaira áramlik, akik még ebben az alacsonyabb világban küzdenek. Körülveszi őket élő energiaközpontokkal, amelyeket találóan lehet valóságos őrző angyaloknak leírni. Ennek az akaratnak a szemléltetése megtalálható VI. Teozófiai Kézikönyvünk (Theosophical Manual) 38. oldalán. Nemrégen angol érsekeink egyikének kislánya édesanyjával sétált abban a városban, ahol laktak, majd vigyázatlanul átfutott az utcán, amikor egy gyorsan a sarokra érkező kocsi lovai fellökték. A lovak lábai között látva gyermekét, az anya előrerohant, elkészülve arra, hogy komolyan megsebesülve találja majd, de a kislány felugrott, és egészen vidáman így szólt: „Oh, mama nem sebesültem meg, mert valaki, teljesen fehérben, fogta a lovakat, nehogy rám tapossanak, és azt mondta, hogy ne féljek.” Egy eset, ami Buckinghamshire-ben történt, valahol Burnham Beeches szomszédságában, jelentősen az idő hosszúságának számlájára írható, amit maga a segítő közvetítő fizikai megjelenése tartott fenn. Látható lesz majd, hogy az eddigi példákban a beavatkozás csak néhány másodpercnyi volt, míg ezúttal jelenés történt, ami félóránál tovább tartott. Egy farmer két kisgyermekét otthon hagyták, hogy játsszanak, mialatt szülei és az egész ház népe az aratási munkával volt elfoglalva. A kicsik sétálni mentek az erdőbe, messze elvándoroltak, és eltévedtek. Amikor a kimerült szülők visszatértek szürkületkor, felfedezték, hogy a gyermekek eltűntek. Miután érdeklődtek néhány szomszédos háznál, az apa szolgálókat és munkásokat küldött szét különböző irányokba, hogy keressék őket. Igyekezetük sikertelen volt, kiáltozásaikra nem érkezett válasz, így újra összegyűltek a farmon elcsüggedt kedélyállapotban, amikor mindannyian egy különös fényt láttak valamivel távolabb lassan mozogni a mezőn az út felé. Úgy írták le, mint egy aranyos ragyogásban gazdag, nagy gömbszerű tömeget, a szokásos nappali fénytől egészen eltérőt, és ahogy közelebb húzódott, látható volt, ahogy a két gyermek egyenesen annak közepe mentén sétál. Az apa és még néhányan azonnal rohanni kezdtek feléje, a jelenség megmaradt, amíg közeledtek, de ahogy megragadhatták volna a gyermekeket, eltűnt, sötétségben hagyva őket. A gyerekek története úgy alakult, hogy amint eljött az éjszaka, sírva vándoroltak az erdőben egy ideig, végül lefeküdtek egy fa alá aludni. Egy szépséges hölgy lámpával jött és felébresztette őket, ahogy mesélték, és kézen fogva hazavezette őket. Ha kérdezték, rájuk mosolygott, de sohasem szólt egy szót sem. Ehhez a különös meséhez mindketten következetesen ragaszkodtak, hitüket sehogy sem lehetett megingatni a látottakat illetően. Megjegyzendő, hogy habár valamennyi jelenlévő látta a fényt, és észlelték, hogy megvilágította az útjába kerülő a fákat és bokrokat pontosan úgy, ahogy egy rendes világítás tette volna, mégsem volt látható a hölgy alakja egyiküknek sem, csak a gyermekeknek.

1. A bennük való általános hit		2007.01.27. 22:30
A Teozófia legszebb jellemvonásainak egyike az, hogy visszaad ésszerűbb formában mindent az embereknek, ami valóban hasznos és segítő volt számukra a vallásokban, és amelyeket kinőttek. Sokan, akik áttörték a vakhit bábját, és az értelem és beleérző képesség szárnyain felemelkedtek a magasabb szintű, szabadabb és nemesebb szellemi életig, mindazonáltal úgy érzik, hogy ennek az üdvös gyarapodásnak a folyamatában valami elveszett, és mialatt feladták gyermekkoruk hiedelmeit, egyúttal sokat kihajítottak az élet szépségéből és költőiségéből. Ha mégis, múltbeli életeik jövedelmeztek számukra annyi jót, hogy a Teozófia jótékony befolyása alá kerülhetnek, hamarosan felfedezik, hogy még ebben a körülményben sem éri őket veszteség, hanem rendkívül nagy nyereség, és a szépség és költészet dicsősége még teljesebb mértékben van jelen, mint azt előzőleg remélték volna, és már nem pusztán egy kellemes álom, amiből a józanész hideg fénye bármikor durván felébreszti őket, hanem a természet igazságai, amelyek kiállják a próbát, és amelyek ragyogóbbá, teljesebbé és tökéletesebbé, valamint pontosabban megértetté válnak. A Teozófia jótékony működésének jellegzetes példája az a mód, ahogyan a láthatatlan világot a modern élet számára helyreállította, (amit, mielőtt a materializmus nagy hulláma elárasztott bennünket, az élő segítség forrásának tekintettek). A tündérek, gnómok, manók, a levegő és a víz, az erdő a hegy és a bánya szellemeinek lenyűgöző összes népi hagyományáról megmutatta, hogy nem merő értelmetlen babona, hanem tudományos alappal bíró tényszerűség áll mögötte. Válasza a legalapvetőbb kérdésre: „Ha meghal egy ember, fog-e újra élni?” szintén egyaránt határozott és tudományos, és tanítása a természetről és a halál utáni életről fénycsóvát vetít sok mindenre, ami, legalábbis a nyugati világ számára, megelőzőleg áthatolhatatlan sötétségbe volt burkolva. Nem lehet elég gyakran ismételni, hogy ebben a lélek halhatatlanságáról és a halál utáni életről szóló tanításban a Teozófia az általános vallási felfogástól teljesen eltérő helyzetet foglal el. Ezeket a nagy igazságokat nem pusztán valamely ősi szent könyv tekintélye alapján terjeszti elő, ezen témákról szólva nem foglalkozik vallásos véleményekkel vagy metafizikai spekulációkkal, hanem szilárd, határozott tényekkel, amelyek éppoly valóságosak és közeliek számunkra, mint a levegő, amelyet belélegzünk, vagy a házak, amelyekben lakunk, olyan tények, amelyekről sokunknak folyamatos tapasztalata van, olyan tények, amelyek körébe sok tanulmányozónk napi munkája tartozik, amint mindjárt látható lesz. A Teozófia által felélesztett szép eszmék között kiemelkedő helyen állnak a természet nagyszerű segítő közreműködői. A bennük való hit világszerte elterjedt volt a történelem legkorábbi hajnalától, és ma is egyetemes a protestantizmus keskeny mezsgyéjén kívül, amelyik kiüresítette és elsötétítette a világot, mivel hívei megkísérelték a közbenső közvetítők tökéletesen igaz elméletét eltávolítani, és mindent két tényezőre; emberire és istenire lecsökkenteni, ami által az istenség végleg kisebbedett, és az ember segítség nélkül maradt. Egy kis gondolkozás megmutatja, hogy a végzet szokásos nézőpontja – az univerzum központi hatalmának kiszámíthatatlan beavatkozási elmélete, saját döntéseinek eredményével – a részrehajlás bevezetését vonná be a rendszerbe, ezért a rossz egész sorozata járna szükségképpen nyomában. A Teozófiának az a tanítása, hogy az ember ilyen különös módon akkor kaphat segítséget, ha múltbeli cselekedetei alapján kiérdemel ilyen segítséget, és még ilyen esetben is azoktól kap segítséget, akik aránylag az ő szintje közelében vannak, ettől a komoly ellentmondástól mentes, és ráadásul visszahozza nekünk az élőlények töretlen ranglétrájának régebbi és nagyobb ívű elméletét, ami kiterjed egészen Magától a Logosztól a lábunk alatt elterülő porig. Keleten mindig is elismerték a láthatatlan segítők létezését, habár a nevek, amelyekkel illették őket és a nekik tulajdonított jellemvonások természetesen, változnak a különféle országokban. Még itt, Európában is léteznek a régi görög mondák isteneknek az emberek ügyeibe történő állandó beavatkozásáról, és a római legendák arról, hogy Castor és Pollux vezette a fiatal köztársaság légióit a Regillus tó melletti csatában. Az ilyen elméletek nem haltak ki az ókori időszak lezárulásával, mivel ezeknek a történeteknek megvoltak jogos utánkövetői a szentek középkori meséiben, akik kritikus pillanatban jelentek meg, és fordították meg a háború sorsát a keresztes hadak javára, vagy az őrangyalok, akik időnként színre léptek, és megóvták a jámbor utazót attól, ami máskülönben biztos vesztét okozta volna.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk