Spirituális gyermeknevelés
www.mandala-veda.hu 2006.02.24. 13:38
A gyermeknevelés lelki út, az ima egyik formája.
A világ jelenkori történéseire érzékeny emberek közös fájdalma az, ahogy napjainkban bánnak a gyerekekkel szerte a világban. Személyes felelősségünket sokszor átérezve mi, férfiak és nők egyaránt tesszük fel gyötrődve a kérdést önmagunknak; ugyan miként lehetünk valódi apák és anyák? Mert mindenkor, de most különösen, a gyereknevelés szent feladata messze túlmutat a családi kereteken. Az emberiség sorsfordító kísérletéhez elérkezett az idő, aminek lényege; válhatunk-e olyan közvetlen és megbízható szülővé, miként ezt jelenti számunkra az Isten, hiszen Atyánknak és Anyánknak szólítjuk Őt. Ezzel szemben bizonyára többen láttuk, például Magyarországon is, azokat a szarajevói képsorokat, amikor egy kisfiú kutyáját magához szorítva próbál átszaladni egy hídon, miközben mesterlövészek golyói verik föl a port körülötte. De ezer és ezer megalázott, kiéheztetett, beteg, rémülettől remegő gyermeket láthatunk a televízió híradásaiban. Ezeket a képsorokat szemlélve joggal állapíthatnánk meg, bolygónk "megőrült". Ha nem javítunk a gyermekeinkhez való hozzáállásunkon, az emberi faj morális kifosztottsága olyan szintet ér el, hogy legkevésbé sem érdekes, a fenyegető környezeti és gazdasági katasztrófákat túléli-e fizikailag, vagy sem.
A tapasztalat azt mutatja, nem számíthatunk politikai vagy vallási vezetőkre, akik megtisztítják tudatunkat és kollektív lelkünket s ezzel energiánkat a gyerekek felé kormányozzák. Ezért egészen egyszerűen hozzá kell látnunk ma a gyerekek gyöngéd neveléséhez, óvásához az otthonainkban, iskoláinkban és a világban mindenütt.
De, hogyan? Az emberek többsége ma már nem tud Istenről és saját lelki eredtéről sem tudatos. Magát mindenkor a fizikai testével azonosítva érzéketlen a gyermekek lelki megnyilvánulásai felé. A gyereknevelésről éppen azért állítjuk, hogy a legtisztább imádság egyik formája, mert a gyermek lénye a lélekről üzen. Aki tudatos lelki önmagáról, annak van esélye arra, hogy teret adjon a rábízott új élet kibontakozásának. A gyereknevelés egy cél iránti elkötelezettséget jelent. Ám aki saját szellemi önvalóját érzékelni képtelen, csupán a folyamatos fegyelmezésben, mint egyetlen nevelő módszerben következetes. A fegyelmezés általában büntetés, egy olyan felfogást jelent, amely nem egészen célravezető azok számára, akik a nevelést lelki útként kívánják megközelíteni. Egy olyan ember, akinek legdédelgetettebb vágya megismerni Istent, az igyekszik úgy cselekedni, hogy minden tette egyfajta felajánlás, ima legyen a Legfelsőbbnek. Ezért, szeretne az Úrhoz hasonlóan olyan oltalmat nyújtani gyermekének, amely egy virágon megpihenő pillangó könnyű érintéséhez hasonló, mintsem az erős kéz dominanciája, akinek hatalmában áll letörni a gyöngébb egót. Miközben természetes módon utasításokkal látja el a gyermeket, a nevelés egyetlen célja, hogy fejlődő értelme egyre tisztábban lássa a lelki – szellemi utat.
Szülőként inkább tekinthetjük magunkat útjelző bójának, vagy világító toronynak, melyeknek jelzései mentén gyermekünk hajója halad, mint cirkuszi idomárnak, vagy kiképző őrmesternek. Lehet, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezünk gyermekeinknél, de nem több értékkel. Az a szerepünk, hogy gyermekeink mellett megmásszuk a hegyet, kijelölve az irányt, amikor csak erre képesek vagyunk, minden helyzetben önzetlen támogatásunkat felajánlva. Aztán az ormok felé haladva – ahogy a gyermekből kamasz, majd felnőtt válik – lemaradunk és engedjük őt, had kövesse az álmot, ősz fejjel sem várva annak elismerését, milyen sokat segítettünk gyönyörű útja során. Így legyen! Ámen!
|