És Létó Déloszban várta a gyermeket. Az istennők mind nála voltak, Dióné és Rheia, és Themisz, aki az igazságot mindig napvilágra hozza, és Amphitrité, a zúgó tenger asszonya, meg a többi istenasszonyok is. Csak a fehérkarú Héra volt távol, meg Eileithüia, mert a féltékeny Héra eltitkolta előtte Apollón születését. Így mit sem sejtve ült a magas Olümposzon, az aranyos felhők alatt.

De az istennők elküldték érte szelek szárnyán járó követüket, Iriszt, meghagyva neki, hogy óvatosan, Héra háta mögött szóljon Eileithüiának. Mert tudták, hogy különben Héra útját állná.

Úgy is tett Irisz. S amint megparancsolták az istennők, ígért is Eileithüiának mindenféle szépet, borostyánkővel díszített, kilenc hüvelyk hosszú aranyláncot, csak jöjjön Déloszba. Eileithüia ráállt, és most már ketten mentek vissza. Mint megriadt galambok, sebesen szelték a levegőt.

Amint Déloszba ért a gyermekáldást hozó Eileithüia, a Künthosz-hegy oldalán, pálmafa tövében megszületett Apollón és Artemisz. A föld is mosolygott alattuk, az istennők pedig ujjongtak örömükben.

Istennők dajkálták, fürösztötték Apollónt, ők pólyálták szépen hófehér gyolcsba, aranyszalaggal. De nem sírt tej után, mint a többi gyermek. Halhatatlan ajkait Themisz istenasszony illette nektárral és édes ambrosziával. S amint megízlelte Apollón az isteni eledelt, tüstént fickándozni kezdett, izmos kis lábaival lerúgta magáról a pólyát - az aranyszalag is elszakadt -, és vidám szóval szólt oda az istennőknek:

- Megjöttem közétek! Én leszek a lantnak, és a görbe íjnak az istene, én leszek a jósisten is, aki Zeusz megmásíthatatlan akaratát fogom hirdetni az embereknek.

Így szólt a fürtös fejű Phoibosz, és lépkedett is mindjárt nagyokat Délosz földjén. Ámultak-bámultak az istennők, a boldog sziget pedig, amint magán érezte az istent, egyszeriben kivirult, ragyogó aranyvirággal.

Létó ikergyermekei hamar megtanulták a messzelövő íj kezelését. Artemisz nem is törődött egyébbel, egész nap csak erdőt-mezőt járta a vad után hű kísérőivel, a nimfákkal, maga szűz maradt, és elűzte magától azt a nimfát is, aki engedett a szerelem csábításának. Apollón ujjai nemcsak az íj idegéhez, hanem a lant húrjaihoz is értettek; az ő birodalma a messzeség, ahová biztosan találó nyilait röpíti, amerre az ének száll a lant húrjairól, és a messze jövendő, amelynek titkait az ő jóslatai tárják fel.

Miután a jóslás művészetét már megtanulta, hátra volt még, hogy alkalmas személyt keressen magának. Így jutott Delphoiba, a Föld köldökéhez, ahol valamikor maga Gaia, majd leánya, Themisz mondott jóslatot. De a nyílást, amelyen keresztül a jóslatok feltörtek a mélyből, Püthón, a hatalmas sárkánykígyó őrizte. Az ifjú isten megküzdött a sárkánnyal, íját emelte rá és leterítette, majd egészen a Tempé völgyéig futott, hogy ott megtisztuljon a vérontás bűnétől. Idővel sok más szentély is épült Apollón tiszteletére, ahová jóslatért fordultak az emberek, de legtekintélyesebb jóshelye Delphoi maradt.

Messze földről zarándokoltak el ide tanácsért. A földhasadék felett háromlábú széken ült a szentély papnője, a Püthia, és Apollón nevében hirdette ki kétértelmű jóslatait. Aki eltalálta a helyes értelmet, sikerrel járt, és fényes fogadalmi ajándékát helyezte el hálája jeléül a szentélyben, aki pedig félreértette a homályos szavakat, s vállalkozása balul ütött ki, csak saját ostobaságát okolhatta érte.

A Püthón sárkány legyőzése után a Péneiosz folyó vidékén találkozott Apollón Aphrodité játékos kedvű fiával, Erósszal, a szerelem istenével. Annak is íj volt a kezében.

- Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? -  kérdezte. - Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Az imént is leterítettem vele Püthónt, hány hold földet takart be egyszerre dögvész lehelő, lomha testével, amint elnyúlt! Te elégedjél meg fáklyáiddal, és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.

Csak nevette Aphrodité fia:

- A te nyilad, Phoibosz, utolér mindenkit, de az enyém téged.

Így szólt, és fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnasszosz ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt, és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz; emezt a Péneiosz folyó leánya, Daphné szívébe lőtte, amavval Apollónt találta el. Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nimfa, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült, és a szűz Artemiszt akarta követni, haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni, és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a mennyegzői fáklyáról, ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát, és úgy kérte, hogy követhesse Artemisz példáját. Péneiosz engedett, de nem engedett a saját szépsége.

Csak meglátta Phoibosz, s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble, és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova, s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibosz:

- Péneiosz nimfája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek, és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! Elesel, megsérti lábadat a tüske, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klarosz és Tenedosz és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeusz az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányom, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják, s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!

Beszélt még többet is, de Péneiosz leánya remegve futott előle, és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.

De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt, és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez erejehagyottan sápadt el, üldözője győzött, és a leány a Péneiosz habjaira tekintett.

- Segíts, atyám - kiáltott -, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!

Alig volt ideje szavát bevégezni, s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy keblét gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibosz még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét - a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg -, s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csókok elől.

És megszólalt az isten:

- Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegezemen mindig téged foglak viselni, babérfa. Amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.

Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá Daphné, a "babérfa", és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.

Maiát az arkadiai hegyekben szerette meg Zeusz. Külléné hegyének árnyékos barlangjában lakott a széphajú nimfa. S mikor megszületett fiacskája, Hermész, bölcsőbe fektette. De a kis Hermésznek nem volt sokáig maradása.

Kilépett a bölcsőből, és átlépte a barlang küszöbét. Éppen egy teknősbéka legelészett a barlang előtt, hetykén rakta lábait a viruló pázsiton. Nagyot nevetett Hermész, amikor meglátta, és nem állta meg szó nélkül:

- Jókor jöttél, hozott isten minálunk, te kedves kis jószág! Micsoda gyönyörű játék, ugyan honnan-merről? Kicsi cserépteknő, de lába is van, járni is tud. No, majd én beviszlek, már éppen rád vártam, meglásd, megbecsüllek, te vagy a legelső, de nem a legutolsó, kiből hasznot látok. Gyere csak, jobb lesz bent minálunk, idekint még könnyen valami bajod esnék. Bajt hozó igézés ellen leszel varázsszer, amíg élsz, s ha meghalsz, szépen hangzó éneket fogsz mondani.

Így szólt, és két kézre fogta a teknősbékát, és úgy cipelte be magával a barlangba. Ott aztán a puha testet szépen kiemelte a teknőből, fúrt-faragott rajta ügyes kézzel: kimondani és megtenni csak egy gondolat volt Hermész számára. Nádszálakat metszett, arányosan, azokat szúrta át a teknő kőkemény hátán, könyökmódon hajló fogót illesztett hozzá, ezen át gerincet