Tartalom

Beköszöntő........................................................................................... 2

Élet és halál........................................................................................... 8

Csevegés a szellemvilágból.................................................................. 14

Crookes kí­sér­le­te­i­nek ér­té­ke ko­runk szel­le­mi irá­nya szem­pont­já­ból...... 20

Karácsonyi ima................................................................................... 24

Két levél............................................................................................. 26

A chicagói tűzkatasztrófa..................................................................... 28

Befolyások alatt ................................................................................. 31

Innen-onnan........................................................................................ 35

Ami az italozás hát­te­rében áll............................................................... 44

Márciusi tél......................................................................................... 56

Be­kö­szön­tő

2006. Víz­ke­reszt utá­ni mun­ka­hét el­ső nap­ján el­ön­tött a nyu­ga­lom an­nak tu­da­tá­ban, hogy a JÁ­NOS evan­gé­li­um és a JE­LE­NÉ­SEK szel­le­mi ma­gya­rá­za­ta VII. ki­ad­vány­ként a nyom­dá­ban van. Az­tán eszem­be ju­tott az is, hogy a kö­tet vég­sza­vá­ban el­kö­szön­tem az ol­va­só­tól, és hir­te­len agyam­ba vil­lant: mi lesz ez­után, mi­vel tel­nek majd hét­köz­nap­ja­im? Pi­he­nés­sel al­ko­tás he­lyett?! Meg­rez­zen­tem és már­is in­dul­tam könyv­szek­ré­nyem fe­lé, ki­emel­ni on­nan akár­mit. Az Égi Vi­lá­gos­ság 1904-es el­ron­gyo­ló­dott kö­te­tét emel­tem ki a sor­ból úgy, hogy ki­nyi­tás­kor an­nak szét­vált el­ső fe­le a bal, má­so­dik fe­le pe­dig a jobb ke­zem­ben éppenhogy meg­maradt. Rá­pil­lant­va a jobb ol­da­li­ra, ott leg­fe­lül a 415. ol­dal nagy­be­tűs “Iro­dalom” ro­va­ta ez­zel a ki­emelt szö­veg­gel me­redt rám: “Élet és ha­lál.” Ki­ad­ja: Gabányi Ár­pád.

Aki is­me­ri spiritológiai ves­­sző­pa­ri­pá­i­mat, el­kép­zel­he­ti, mi­lyen ér­zé­sek fog­tak el a szö­veg ol­va­sá­sa­kor. Ezért most sem tu­dom meg­áll­ni a tel­jes szö­veg ide­il­lesz­té­sét:

Élet és ha­lál.

Ki­ad­ta 1904-ben Gabányi Ár­pád.

Is­mét egy szel­lem­könyv fek­szik előt­tünk, va­ló­sá­gos szel­lem­köz­le­mény, mely egy haj­da­ni “ma­gyar pré­di­ká­tor”, va­ló­szí­nű­leg re­for­má­tus pap­nak a sú­lyos föl­di bu­rok­tól már rég meg­sza­ba­dult szel­le­mé­től szár­ma­zik. Az egész el­bá­jo­ló kis köny­vet az el­ső szó­tól az utol­só­ig ez a szel­lem dik­tál­ta egy fi­a­tal mé­di­um­nak, és ha er­re néz­ve nem ké­pez­ne ele­gen­dő biz­to­sí­té­kot Ár­pád test­vé­rünk sza­va, aki ezt az ér­de­kes és ér­té­kes kis köny­vet köz­zé­tet­te s aki­nek ko­moly spi­ri­tu­á­lis meg­győ­ző­dés­től át­ha­tott sza­va ki­zár e te­kin­tet­ben min­den ké­telyt, úgy bi­zo­nyá­ra a leg­fé­nye­sebb bi­zony­sá­got szol­gál­tat­ja a köny­vecs­ké­nek tisz­ta szel­le­mi for­rás­ból szár­ma­zá­sa mel­lett ma­gá­nak a könyv­nek tar­tal­ma.

A meg­di­cső­ült pré­di­ká­tor, akit a tö­rök vi­lág ide­jé­ben rab­lánc­ra fűz­ve hur­col­tak el Kis-Ázsi­á­ba s ott va­la­mi tö­rök bég­nek rab­szol­ga­ként ad­tak el, el­mond­ja ne­künk föl­di éle­té­nek rab­ság­ban el­töl­tött ré­szét, a köny­vecs­ke má­so­dik ré­szé­ben pe­dig be­szá­mol a szel­lem­vi­lág­ban év­szá­zad­okon ke­resz­tül szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ról, il­le­tő­leg ezek­nek csak ama ré­szé­ről, me­lyet ve­lünk, a még ne­héz fóldi bu­rok­ban ván­szor­gó szel­lem­test­vé­re­i­vel, fej­lő­dé­si fo­ko­za­tunk­hoz ké­pest is­mer­tet­ni le­het és sza­bad.

A leg­me­le­gebb krisz­tu­si sze­re­tet vo­nul vé­gig a va­ló­ban mes­te­ri­leg meg­írt köz­le­mé­nyen, s amit ne­künk a szel­lem­vi­lág­ról, a mi nap­rend­sze­rünk­ről, a vi­lág­rend­sze­rek­ről el­mond, az nem­csak hogy tel­jes össz­hang­ban van az­zal, amit a szel­lem­tan­ból, a “Szel­lem, erő, anyag” ré­vén s egyéb tisz­ta szel­lem­for­rá­sok nyo­mán tu­dunk, ha­nem – úgy­szól­ván – la­pi­dá­ris rö­vid­ség­gel és még­is min­den­ki ál­tal tisz­tán meg­ért­he­tő, min­den frá­zis­tól men­tes egy­sze­rű­ség­gel ál­lít­ja elénk a túl­vi­lá­gi éle­tet an­nak a föl­di em­ber ál­tal alig fel­fog­ha­tó nagy­sze­rű­sé­gé­vel s a föl­di ren­del­te­té­sét hű­en be­töl­tött em­ber­re ott vá­ró örö­mök és gyö­nyö­rök ma­gasz­tos­sá­gá­val.

Igaz test­vé­ri sze­re­tet ösz­tö­kél­te a né­hai pré­di­ká­tort ta­pasz­ta­la­ta­i­nak köz­lé­sé­re, azért, hogy a “szel­lem­test­vé­rei, ha okul­hat­nak raj­ta, okul­ja­nak, ha él­ve­ze­tes­nek ta­lál­ják, él­vez­ze­nek”.

Hát bi­zony okul­tunk is, él­vez­tünk is. Le­he­tet­len meg nem érez­nünk, hogy igaz a pré­di­ká­tor­nak min­den sza­va, hogy a szo­li­da­ri­tás a leg­na­gyobb szel­le­mi tör­vény, mely ös­­sze­fű­zi az egész szel­lem­vi­lá­got, és hogy eb­ből a szo­li­da­ri­tás­ból szükségszerűleg és el­len­áll­ha­tat­lan lo­gi­ká­val fo­lyik az ál­ta­lá­nos test­vé­ri sze­re­tet, mely nem is­mer­het sem­mi­fé­le kü­lönb­sé­ge­ket, csak fej­lő­dé­si fo­ko­za­to­kat, hogy va­la­men­­nyi­ünk­nek vis­­sza kell tér­nünk ah­hoz az ős­for­rás­hoz. mely­ből ki­in­dul­tunk és hogy csak sa­ját aka­ra­tunk­tól függ ezt a nagy utat egye­nes, fel­me­nő, ne­héz és tö­vi­ses úton meg­ten­ni. avagy a ké­nyel­me­sebb, de lej­tős úton év­ez­re­de­ken át kín­lód­va és baj­lód­va ke­rü­lő úton.

Ez a kö­zös ren­del­te­té­sünk kap­csol ös­­sze ben­nün­ket örök­re s en­nek ke­re­té­ben be­lül az egyé­ni ren­del­te­té­sek csak ide­ig-órá­ig vá­laszt­hat­nak el ben­nün­ket egy­más­tól.

Meg­ta­nul­juk be­lő­le, hogy a per­zsa má­gu­sok több mint száz éves föl­di iva­dé­ka és a Mo­ha­med hi­tén élő tö­rök réz­mű­ves, ön­tu­dat­la­nul bár, Krisz­tus evan­gé­li­u­ma sze­rint él­nek és em­ber­tár­sa­ik irá­nyá­ban iga­zi krisz­tu­si sze­re­tet­tel, el­né­zés­sel és rész­vét­tel vi­sel­tet­nek.

Lát­juk be­lő­le, hogy a ke­resz­tény­ség mag­vát, mely a predikátor hí­vő lel­ké­ben szunnyadott csak, a “per­zsa má­gu­sok” iva­dé­ka éb­resz­tet­te, fej­lesz­tet­te és hogy “a hit­hez, mely a krisz­tu­si ta­nok­ból lel­ké­ben ki­vi­rág­zott, a spi­ri­tiz­mus ta­la­ja új erőt adott s azt ha­tal­mas fá­vá nö­vel­te”.

Meg­is­mer­jük be­lő­le, hogy a föl­det kö­rül­fo­gó s a föld ha­tás­kö­ré­be tar­to­zó lég­gyű­rűk­ben (szfé­rák­ban) van­nak bu­kó, emel­ke­dő és stag­ná­ló szel­lem­cso­por­tok, és mind­ezek­nek is­mer­te­tett túl­vi­lá­gi élet­vi­szo­nyai bi­zal­mat, sze­re­te­tet, hi­tet, re­ményt ön­te­nek be­lénk, ébresztőleg, ser­ken­tő­leg hat­nak re­ánk.

Meg­ta­nul­juk be­lő­le a föl­dön ala­ku­ló kul­tú­rák ke­let­ke­zé­sét, a nap­rend­sze­rünk kü­lön­fé­le vi­lá­ga­in ural­ko­dó éle­tet és hogy nin­cse­nek el­kü­lö­ní­tett ha­tá­rok a min­den­ség­ben, ha­nem a fo­ko­za­tok a ha­son­lók von­zá­sá­nak tör­vé­nyé­nél fog­va ész­re­vét­le­nül öm­le­nek át egy­más­ba.

De nem leb­ben­ti fel előt­tünk a ma­ga­sabb vi­lá­gok szel­lem­éle­té­nek rej­té­lyét, me­lyet szel­le­mi fej­lő­dé­sünk hos­­szú út­ján le­szünk csak ké­pe­sek meg­ér­te­ni, és nem is­mer­te­ti meg ve­lünk lé­te­zé­sünk vég­okát és vég­cél­ját, mert ez csak Is­ten­ben le­het, ezt csak Is­ten tud­hat­ja, aki ne­künk meg­fog­ha­tat­lan és el­ér­he­tet­len s akit ne­künk kifúrkészni, ki­ku­tat­ni med­dő vál­lal­ko­zás vol­na.

                               “Ne ku­tasd, de ke­resd!

                                 Imádd és sze­resd!”

Így szól a pré­di­ká­tor, és mi há­la­telt szív­vel, fel­emelt és meg­ha­tott lé­lek­kel ves­­szük és ol­vas­suk az ő sze­re­tet­tel­jes, ma­gasz­tos köz­le­mé­nye­it. (ÉV 1904/3. sz. 415–416. o.)

*

A 102 ol­da­las mű­vet ter­mé­sze­te­sen foly­ta­tá­sok­ban hoz­zuk majd, ere­de­ti, a 102 év­vel ez­előt­ti “cz” stb. írás­sza­bá­lyok sze­rint nyom­ta­tott alak­ban, mi­u­tán an­nak be­szer­zé­se két na­pon be­lül imí­gyen tör­tént meg:

Alig bír­tam ki­vár­ni a ked­di na­pot, hogy fel­ke­res­hes­sem a hét­főn zár­va tar­tó Szé­ché­nyi Könyv­tá­rat. Há­rom órai vá­ra­ko­zás után vég­re meg­ren­del­het­tem a könyv má­so­lá­sát, de azt csak es­te hét óra­kor ve­het­tem át, va­gyis mind­ez két ta­xi jö­vet-me­net­tel volt csak meg­old­ha­tó az ott­ho­ni bé­ke meg­őr­zé­se mel­lett. A ta­xi­sok lát­ták raj­tam, hogy nem va­gyok mai gye­rek, és rá­kér­dez­tek, mit ke­re­sek ilyen ké­sőn a Szé­ché­nyi­ben? El­mond­tam ne­kik a tör­tén­te­ket és a ve­le­já­ró lét­kér­dé­sek prob­le­ma­ti­ká­ját, azok iro­dal­má­val együtt, mi­re mind­ket­ten in­dít­ta­tást érez­tek an­nak meg­is­me­ré­sé­re és az ed­di­gi­ek­ből egy-egy kö­tet el­fo­ga­dá­sá­ra, mert utasvárás köz­ben van ide­jük ol­vas­ni.

Mind­ezt azért bá­tor­kod­tam ilyen őszin­tén le­ír­ni, hogy az eset és a je­len fü­zet­tel in­du­ló is­me­ret­anyag is esz­kö­zül szol­gál­jon a Kör tag­ja­i­nak ha­son­ló “utol­só órás” mun­kál­ko­dá­sá­hoz. Ad­ja az Úr!

Ez előtt mint­egy négy esz­ten­dő­vel azo­kon a spiritisztikai seance­okon, me­lye­ken egyik ked­ves ba­rá­tom és test­vé­rem volt az irómédium, vá­rat­lanul és idé­zés nél­kül je­lent­ke­zett el­ső izben 1899. deczember 15-én egy ma­gyar pré­di­ká­tor szel­le­me. Kér­dé­sünk­re, hogy ő ki volt, ezt irta ő maga:

                       “Ma­gyar pap vol­tam; praedicator.

                         Meg­hal­tam tö­rök fog­ság­ban.”

Ez a ked­ves szel­lem az­tán majd­nem min­den seanceon je­lent­ke­zett, s na­gyon sok ér­de­kes köz­le­ményt kap­tunk tő­le. Egy al­ka­lom­mal elő­hoz­ta, hogy va­la­mi hos­­szabb dol­got sze­ret­ne ne­künk dik­tál­ni. 1900. áp­ri­lis hó 20-án kér­dést in­téz­tünk hoz­zá, hogy mi­kor kezd­jük el irni azt a mun­kát? Ő áp­ri­lis 23-át tüzte ki; meg­je­gyez­vén, hogy “min­dig öste ” irjunk és ne töb­bet egy órá­nál. Majd ezt kér­dez­tem tő­le:

Én: Nem sziveskednél meg­mon­da­ni, hogy tulajdonképen mi­ről fog szól­ni az a mun­ka?

Ő: Ép­pen azt akar­tam el­be­szél­ni. Le­het a czime:

“ÉLET ÉS HA­LÁL.”

Mes­­szi­re nyú­lik ki a fo­na­la. Év­szá­zad­ok­kal ez­előtt szo­mo­rú rab­sá­gom­ban a mo­raj­ló ten­ger part­ján áll­do­gál­va ra­gadt meg az a gon­do­lat : “Mi hát az élet és mi a ha­lál?

A ha­tal­mas prob­lé­ma, mely oly mé­lyen fog­lal­koz­tat­ta min­den idő­ben az em­be­ri ke­dély- és gon­do­lat­vi­lá­got, le­bi­lin­cselt en­gem is és most an­­nyi hos­­szú év küz­del­me, ta­pasz­ta­lá­sa és fá­rad­sá­gos mun­ká­ja után egy ma­ga­sabb né­ző­pont­ról csen­des meg­nyug­vás­sal és tu­dás­sal te­kin­tek szét az előt­tem fel­tá­ru­ló lát­kör­ben. Azok az irány­esz­mék, me­lyek az Igaz­ság­hoz kö­ze­lebb visz­nek ben­nün­ket, él­nek, mun­kál­kod­nak én ben­nem és ve­zé­rel­nek to­váb­bi utaimon. Be­utaz­tam óri­á­si téreket. Lát­tam a csil­la­gok szám­lál­ha­tat­lan vi­lá­gát nyüzs­gő éle­té­vel, örö­kös elmulásával, örö­kös kör­for­gá­sá­val az élet­nek, – mely még a ha­lál­ban is élet ma­rad. Hi­szen el­vesz­ni, elmulni nem vész el, nem mú­lik el sem­mi; csak át­ala­kul. Más for­má­ban, más kö­rül­mé­nyek kö­zött foly­tat­ja a rá­mért utat, mely egyet­len czél fe­lé ve­zet.

Nos, kö­rül­be­lül az én uta­zá­sa­im ref­le­xi­ói lesz­nek ab­ban a mun­ká­ban megörökitve.”

Er­ről a do­log­ról azon es­te töb­bet nem be­szél­tünk, de áp­ri­lis 23-án hoz­zá­fog­tunk a mun­ka megirásához. A szel­lem dik­tált, a mé­di­um pe­dig irt; még pe­dig rendkivül gyor­san irt, s mi meg­kap­tuk az Elő­szó-t, a Be­ve­ze­tés-t, s az egész I. fe­je­ze­tet. Majd foly­tat­tuk az irást április 25-én, má­jus 4, 5, 12, 14, 15, 18, 25-én. Ös­­sze­sen kilencz este. Ek­kor je­len­tet­te a dik­tá­ló szel­lem, hogy ez a mun­ka El­ső ré­sze. A Má­so­dik részt majd az ős­­szel fog­ja dik­tál­ni. Ugy is tör­tént. Októ­ber 30-án hoz­zá­fo­gott a dik­tá­lás­hoz és hos­­szabb hó­na­pok­ra ter­je­dő szü­ne­te­ket tart­va, a kö­vet­ke­ző 1901. év junius 10-én meg­kap­tuk az egész mun­kát, me­lyet betüről betüre, szó­ról szó­ra, a leg­cse­ké­lyebb vál­toz­ta­tás nél­kül itt köz­lök.

És ez­zel most én le­te­szem a tol­lat.

A mi kö­vet­ke­zik, az ele­jé­től vé­gig a szel­lem mű­ve.

Há­la a Min­den­ha­tó Is­ten­nek, a ki meg­en­ged­te!

Kö­szö­net a ked­ves szel­lem­test­vér­nek, a ki dik­tál­ta!

Bé­ke és sze­re­tet ve­lünk!

Bu­da­pest, 1904. má­jus 1.

Gabányi Ár­pád.*

* Gabányi Árpád (1855–1915), a Nemzeti Színház kiváló jellemszínésze, formai­lag ugyan nem volt az Egylet tagja, de hervadhatatlan érdemeket szerzett családjával együtt a spiritizmus tanainak kitartó terjesztése által. /kyÁ/

ÉLET ÉS HA­LÁL.

Elő­szó.

Mes­­sze, mes­­sze tá­jak­ról vis­­sza­té­rő, ta­pasz­ta­la­tok­kal meg­ra­ko­dott test­vé­re­tek elé­tek ter­jesz­ti lel­ké­nek kincs­tá­rát és há­lát ad a Min­den­ható­nak, hogy ve­le­tek meg­oszt­hat­ja a vi­lág­egye­tem is­me­re­té­nek gaz­dag tu­dá­sát.

Ne vegyélek kér­ke­dés­nek, ne ve­gyé­tek ver­sen­gés ál­tal fel­buz­dult ke­bel fel­lé­pé­sé­nek, hogy én elé­tek adom je­len köny­ve­met. Sze­rény va­gyok. Nek­tek irtam föl­di test­vé­re­im. Nem mon­dom, hogy tulbecsüljétek. Nem mon­dom, hogy na­gyon elő­tér­be he­lyez­zé­tek, de én a sziv, az em­be­ri lé­lek iga­zi hang­ján szól­va, sze­re­te­tet, igaz sze­re­te­tet aka­rok nek­tek nyujtani csak­.

Be­ve­ze­tés.

A nap húnyófélben és aranyszinü, bú­csú­zó su­ga­rai a las­san mo­raj­ló, kék ten­ger hul­lá­ma­in tánczolnak.

Egy fér­fi áll a part fö­ve­nyén. Sze­me só­vár­gón te­kint a vi­zek ha­tá­rára. Só­vár­gón te­kint a kék ég­bol­to­zat­ra. Só­vár­gón te­kint a vég­te­len­ség­be nyuló, mesz­­szi ten­ger­re. S lát­ja meg­szü­let­ni a rin­gó hul­lá­mot, lát­ja megszü­let­ni a ját­szi ten­ger­taj­té­kot, – lát­ja vi­szont őket elmulni las­san­-lassan, amint a hul­lám a part fö­ve­nyén ele­nyé­szik, – amint a hab kilocs­csan a szom­jas, sár­ga homokra…

Ime, ezek már csak vol­tak. Elmultak!…

De az el­si­mult hul­lám, az eltünt ten­ger­hab he­lyé­be ujabb hul­lám, ujabb hab lép, – s a ten­ger ké­pe nem vál­to­zik so­ha.

A gon­dol­ko­dó em­ber lel­ké­ben fel­tá­mad va­la­mi ho­má­lyos tu­dat; – va­la­mi szomj az is­me­ret­len után; – va­la­mi két­ség, mely őt fel­leb­ben­te­ni kész­ti a lét és nem lét ha­tá­rát alt­aka­ró sürü, fe­ke­te fá­tyolt.

S gon­dol­ko­dik, – gon­dol­ko­dik.

Na­pok, hó­na­pok, évek múl­nak las­sú egy­for­ma­ság­ban, s ő egy­re emész­ti ön­ma­gát. Egy­re ku­tat a lé­lek ör­vé­nye­i­ben. Egy­re ku­tat­ja a leg­ti­tok­za­to­sabb dol­got, mely az em­be­ri­sé­get an­­nyi­szor s oly mé­lyen fog­lal­koz­tat­ta már: a lét és nem­lét kér­dé­sét, – az éle­tet és ha­lált.

Mi­kor e fér­fi, mint egyén, egy ujabb kor­ba, egy ma­ga­sabb, fej­let­tebb lég­kör­be ke­rült, még ak­kor sem hagy­ta el őt az a mér­he­tet­len, csilla­pit­hatatlan szomjuság, mely emész­tet­te mint föl­di anyag­ba bur­kolt egyént.

Egy­re ku­ta­tott. Egy­re ke­res­te a ma­gast és a mé­lyet. Egy­re jár­ta a mes­­sze tá­ja­kat, a csil­la­gok mi­ri­ád bi­ro­dal­ma­it és ime most – száz és száz év után – tett ta­pasz­ta­la­ta­i­nak vissz­hang­ját e könyv­ben szel­lem test­vé­rei ke­zé­be te­szi le, hogy ha okul­hat­nak raj­ta – okul­ja­nak; ha él­ve­ze­tes­nek ta­lál­ják, – él­vez­zék. Ha pe­dig nem tet­szik va­la­ki­nek, – az dob­ja fél­re, mert nem akar­ja ter­hel­ni ve­le sen­ki.

Tulajdonképen e könyv nem fog­lal­ko­zik a spi­ri­tiz­mus tu­do­má­nyos fej­te­ge­té­se­i­vel, ma­gya­rá­za­ta­i­val. Ez nem tu­do­má­nyos könyv. Nem predikácziók gyüjteménye.

Ez nem egyéb, mint a vi­lág­tér szá­mos pont­ját be­járt lé­lek em­lé­ke­i­nek sze­rény gyüjteménye.

Ne is számitson sen­ki, hogy szo­ro­san vett tu­do­má­nyos fej­te­ge­té­se­ket, tanitásokat, mint ha­tá­ro­zott czélzattal fel­ru­há­zot­ta­kat fog ben­ne ta­lál­ni. Óh, nem! De azért fel­le­li ben­ne – be­von­va egy lé­lek ala­nyi­sá­gá­nak zománczával – mind­azt, a mit ha­son­ló úton nyert köny­vek­ben fel­ta­lált.

Ezek az én úti em­lé­ke­im.

Ezek az én leg­drá­gább kin­cse­im.

EL­SŐ RÉSZ.

I.

A tö­rök rab.

Ha­zá­já­ból elhurczolták mes­­sze, mes­­sze dél­sza­ki tá­jak­ra. Ki­ra­gad­ták sze­re­tő csa­lád­ja, imá­dott nem­ze­te, hoz­zá­tar­to­zói kö­ré­ből és a dur­va ön­kény – mely azon­ban a kor­szel­lem bé­lye­gét vi­sel­te ma­gán – tönk­re­té­ve meg­kez­dett életczélját, egy is­me­ret­len uj vi­lág­ba, szo­kat­lan kör­nye­zet­be, szo­kat­lan kö­rül­mé­nyek köz­zé lök­te őt.

Iga­zán olyan volt, mint a ha­jó­tö­rött, ki a ha­jó­nak utol­só desz­ká­ján, a vé­szes hul­lá­mo­kon há­nyód­va, hir­te­len egy előt­te is­me­ret­len, tá­vo­li szi­get­re ve­tő­dik ki.

Az a desz­ka­szál, mely­be ka­pasz­kod­va éle­tét fentartotta, nem volt egyéb, mint a hit, – a szik­la­erős hit.

És ez a hit csak­ugyan erős volt.

Erő­sebb, mint a föl­di ha­lan­dó keb­lét át­ha­tó min­den más ér­zés, gon­do­lat és em­lék.

Ez a hit volt éle­te meg­men­tő­je.

Mes­­sze tá­ja­kon bo­lyong­va, lát­va az élet ujabb ala­ku­la­ta­it, lát­va az em­be­ri ér­ze­lem- és ke­dély­vi­lág más irány­ban va­ló ki­fej­lő­dé­sét: fel­tá­madt ku­ta­tá­si haj­la­ma, a tá­vol­ból ide­gen­be ve­tő­dött, sze­gény ha­zát­lan­nak.

Ez a ha­zát­lan tö­rök rab én vol­tam.

El­mon­dok egy pár történetkét ab­ból az idő­ből, ab­ból a mes­­sze tünt kor­ból.

* * *

Künn sé­tál­gat­tam az egyik stambuli te­me­tő tur­bá­nos sirjai kö­zött.

Szo­mo­rú pla­tá­nok, sö­tét­zöld cypruslombok ha­jol­tak le a kő­vel fe­dett sirokra.

Tá­vol­ról a nagy vá­ros el­ha­ló mo­ra­ja, az ün­nep­lők zsi­va­ja hang­zott ki, lágy ze­né­vé szelidülve.

“Bairam ün­ne­pe volt.”

Min­den igaz­hi­vő tö­rök örömujongással üd­vö­zöl­te az est­haj­nal fény­csil­la­gát, mely a bőjt vé­gét je­len­tet­te, s egyuttal a mahomedán far­sang kez­de­tét is.

Én el­me­reng­ve jár­tam a nagy, szé­les te­me­tői utat, s vis­­sza­gon­dol­tam az enyé­im­re, kik most – tá­vol tő­lem és nél­kü­lem – ma­gyar vé­re­ik kö­ré­ben, igaz áhitattal, Is­te­nü­ket sa­ját haj­lé­ka­ik­ban imád­hat­ják.

Ne­kem ta­gad­nom kel­lett a hi­tet. En­gem kigunyoltak ve­le és meg­kor­bá­csol­tak érette…

Amint igy an­da­log­va jár­tam-kel­tem a cyprusok ár­nyán, meg­lá­tok egy ron­gyos hadsit, ki – nem tö­rőd­ve a nagy vá­ros ün­ne­pi za­já­val, nem gon­dol­va az ilyen­kor ren­de­sen tör­tén­ni szo­kott aján­dék és ala­mizs­na osz­to­ga­tá­sok­kal – hall­ga­ta­gon ült egy pá­zsi­tos han­ton, egy nagy cyprus ár­nyé­ká­ban, s sze­me­it ré­ve­dez­ve jár­tat­ta tá­vo­li me­ző­kön, ké­kel­lő he­gye­ken, a csil­lo­gó ten­ge­ren, me­lyen fe­hér vi­tor­lák jöt­tek-men­tek.